Hogyan tudnék kimászni a gödörből?

Annyira elegem van mindenből, egyszerűen úgy érzem hogy nincs értelme az életemnek. Nem tudom mitévő legyek. muszáj vagyok kiönteni magamból mert különbem úgy érzem megfojt ez az egész.

Ma van a születésnapom már 20on x éve taposom ugyanazt a nevetséges életet. Ha vissza gondolok szinte semmi jó nem történt velem egész életemben. Ami jó volt az életemben azt csak azért kaptam hogy legyen honnan leesni.

A körülmények arra kényszerítenek hogy itthon legyek, úgy érzem mint ha börtönben lennék és nem tudok kiszabadulni. Nincsenek barátaim, akiket annak hittem mind elhagyott, de nem tudom miért. Olyan megmagyarázhatatlan az egész, egész életemben kedves és tisztelettudó voltam másokkal, segítőkész. Még is akárkivel megismerkedem mint ha nem hagynék bennük semmi benyomást. Nem keres sose senki, senkit nem érdekel mi van velem. Senkinek nem tudom elmondani mind azt ami engem nyom és csak lenyelem. Egész este forgok minden nap, aztán reggel felkelek mint ha minden fájdalmamat megemésztettem volna élem tovább az életem. A tehetetlenség ellen úgy védekezem hogy próbálom az agyamat zsibbasztani tv-vel és számítógépezéssel. De egyre nehezebb, emberekre lenne szükségem, de nincs mellettem senki. A családom szarik a fejemre, senkivel nem tudom megbeszélni a gondjaimat. Anyukám mindenért engem hibáztat, hogy miért nincsenek barátaim hogy miért vagyok itthon. Elvárásokat tűznek felém, de már nem bírom, megtörtem. Egyedül már nem megy képtelen vagyok felállni, olyan erős tehetetlenséget érzek hogy fel tudnék robbanni. Ilyen alkalmakkor meg főleg nehezen bírom. Születésnap és senkit nem fogja érdekelni. Valószínűleg családom odabök egy boldog születésnapot. Esetleg pár "ismerősöm" valami közösségi oldalon ír. De ennyi csak megszokásból csinálják. Tudom hogy a filmek nem valósak, de egy olyan világról álmodom mint a filmekben ahol amikor már nagyon rossz paszba van az ember a barátai meglepetés bulit szerveznek neki. De nekem senki nem fog.

Hihetetlenül ki vagyok éhezve a szeretetre, de senki nem adja meg, sose éreztem milyen az ha szeretnek. Milyen az ha egy nő átölel, ha odabújik hozzám, felvidít. Az életem sehová se vezet, nem érzem azt hogy valamiben jó lennék, nem látom a jövőmet, homályos. Mindenki azt várja el tőlem hogy magam álljak fel. De már nem tudok egyedül egy dolog maradt bennem és az a remény, de már ezt is utálom mert folyton reménykedek hogy valami jobb lesz. De nem lesz és ezt tapasztalatból tudom mondani. Az eddigi életem tele volt megaláztatással, de még is ha vissza mehetnék az időben megtenném. Újraélhetném azokat a "pillanatokat" amik örömet okoztak, és talán még változtathatnék.

Nem hiszek a horoszkópban, de most belebukkantam egybe, és mindenféle jó meglepetést meg örömöt meg társaságot ígér a születésnapomra, de én tudom hogy nem lesz semmi. Még is reménykedek hogy valami kivételesen más kép fog történni hogy CSODA fog történni. De már nem tudok teljes szívvel hinni benne. Még ahhoz is gyáva vagyok hogy eldobjam az életem. Én ÉLNI akarok, de nem tudok.

Ezt azért írom most ide le, mert ki kell írnom magamból, és csak itt tudom megtenni. Már sokszor írtam ide, de még itt is mindig elfelejtenek írni az emberek. Legutoljára is leírtam a bánatom, és válaszolt 2 ember, amire reagáltam és utána mint ha mindenki elfeledkezett volna rólam. Tényleg ennyire nem hagyok benyomást az emberekben?

Mit tehetnék hogy kimásszak a gödörből, mert ez már annyira mély hogy ha valaki nem segít fentről akkor itt nem fognak változni dolgok. Az összes erőmet felemészti a mindennapok túlélése, hogy józan maradjak.