Tippeket, mivel cseszhetném el még jobban?

Előre szólok, hogy ez egy önsajnáltató szöveg lesz, valójában ami hasznot hozhatok vele, az maximum annyi, hogy néhány szuperanyu, vagy szuperapu tanul

az esetemből, bár kötve hiszem hogy megjegyeznék, mind1 lesz@rom.

Szóval van kedvem az önsajnáltatáshoz ezért most le is írom, CSAK magam miatt, mert egy önző állat vagyok.(tudom itt már felkapták a fejüket a szeretetteljes

életet élő tinilányok, és azon gondolkodnak, hogy micsoda bunkó ez az alak és majd lehordom őt a válaszban, nos tegyétek meg légyszi, élvezem, és jogotok is van hozzá)

Szóval a sztorim 0-14éves korig uncsi, mint mindenkinek: ovi, szülcsinap, cunimuni, májvacukor, suli, ballagás. Nem volt soha igazi barátom a suliban, mert csak

a saját érdekeiket nézték, ahogy én is (később rájöttem, hogy minden ember úgyhogy felesleges volt a hiszti) Sokat "lógtam" velük, de visszagondolva

(és most az emlékek megszépülnek elméletre fogok rácáfolni) mindig is rühelltem őket, soha nem éreztem magam jól velük. Szóval 14éves koromtól egyedül maradtam

egyszerűen nem érdekeltek többet. Magamba húzódtam, hogy mindent tisztán lássak, egész nyáron egyedül, bevallom jó móka volt (az első ilyen nyár..) filoztam, olvastam, filmeztem stb. Minden amit néztem/olvastam jó móka volt, de csak amíg olvastam vagy néztem. Majd jött Ő és ő alatt most nem egy uncsi embert, vagy szerelmet értek, hanem egy sorozatot. Dr.House. Akkoriban még nem volt annyira ismert, mostanában lett a leg felkapottabb 1-2éve, de én rögtön megtaláltam magam benne 14 évesen, már az első részekben is (ami valljuk be nem nagy eresztés a későbbiekhez képest) Én nem szokványos szemmel néztem ezt a sorozatot, valósággal beleéltem magam a karakterbe, egyszerűen teljesen ugyan azon a felfogáson volt mint én és ez nem csak a szokásos sorozatos duma, hogy "érdekes, tényleg így van amit mond, eszembe sem jutott"

hanem én előtte is ezeket fogalmaztam meg magamban, vagy legalábbis hasonlókat. Nem az orvoslást szeretem a sorozatban, hanem House karakterét (nem a színészt A KARAKTERT)

Egyszerűen magamat éreztem minden lépésében, nem túlzok életem legnagyobb élménye volt, hogy találtam valami olyasmit ami ennyire én vagyok. Ettől azért pöppet

berezeltem és nem foglalkoztam vele egy ideig, kipróbáltam sok más dolgot, de a való életet is unalmasnak és erőltetettnek éreztem, a folyamatos emberi képmutatást, a beülést az órákra, ahol a tanár világszemléleteit kapásból cáfolni tudnám racionális ÉRVEKKEL, de nem lehet, vissza kell fognom magam. Egy idő után újra elővettem a sorozatot, végignéztem teljesen (ameddig tartott még akkor 3.-4. évad talán) és annyira jó volt, ötleteket adott, feldobott, élvezet lett élni(ez most eléggé betegesen hangzik, de gondoljatok csak bele, ha lenne egy olyan könyv,sorozat vagy bármi, amit ennyire át tudnátok élni) Lassan a saját és az ő stílusa asszimilálódott bennem, a "mindenkit leszarok akivel nincs dolgom" elv már alapból bennem volt, de elkezdtem hozzá grimaszolni meg minden ilyesmi, amit csak el tudtok képzelni. Egyszerűen éreztem magamban a karaktert, holott külsőre kevésbé hajazok rá, de nem mondom, hogy totál eltérnék. Az életem részévé vált, nincs rá jobb kifejezés, az addigi depresszív énem megszűnt, elkezdtem kiforgatni mindenki szavát, poénkodtam, hasonlatokkal jöttem, a jegyeim is sokkal jobbak lettek, kétszer olyan jók, amik rosszak azt is képes voltam teljesen racionálisan megmagyarázni, hogy külső okok miatt értem el csak ennyit. Mindeközben telt az idő és mostanra már nem tudom ki vagyok, jobban belemélyedtem a témába amit eddig csak halogattam és rá kellet jönnöm, hogy pont az miatt vagyok én az idióta, amiért ezt csináltam, annyira kifáradtam ettől az egésztől, hogy mindig álmos vagyok, most, hogy felülvizsgálom/kielemzem magam arra jövök rá, hogy ez nem az én igazi személyiségem csak részben és

ez miatt ismét romlani kezdtek a jegyeim (egy lány is közrejátszott önmagam felismerésében de azt most hagyjuk, koncentráljunk a problémára) Már nem tudom mit akarok,

akkor érzem a legjobban magam, ha úgy viselkedhetem mint House, de addig ezt nem tehetem amíg nem értek legalább olyan jól valamihez mint ő, ez viszont soha nem fog elérkezni, hiszen mindenhez csak alapszinten értek, így marad a monoton unalmas élet és a szenvedés. Tudom nektek olvasóknak nem tűnik olyan katasztrofálisan, de ne tudjátok meg mit érzek elnyomottság alatt, amikor nem én vagyok a megmondóember, mondhatni részecskéimre esek szét annyira frusztrál. Idióta irigy barom vagyok,

aki nem tud engedni? Igen, az vagyok, de már nem tudok változtatni, belém ivódott (House csak dobott rajta, azelőtt is bennem volt) Szánalmas sanyarú sors vár rám,

de még nem adtam fel teljesen.

Nos, ilyen is van. Attól függetlenül, hogy én hogyan érzem magam, szerintem szórakoztató sztori..