Én lennék ennyire maximalista?

Na szóval! Művészeti gimibe járok, és az idők alatt elég szépen megszedtem magam a kimaxolással, és hogy ne érjem be az alappal. Ezt úgy kell értelmezni, hogyha egy feladatra elkap a hév és az ihlet, akkor minél jobban szeretném kivitelezni, hogy szebb legyen és gyönyörködtesse a szemet. (Ahogy ez ráhúzhazó azokra a feladatokra is, amik nem annyira az én asztalaim, de olyankor magamnak okozok csalódást, mintsem a tanáraimnak, hogy tudom, tudtam volna jobbra is, de ,,leszartam")

Ott kezdődnek a gondok, hogy sokszor minden tanár a maga óráján dicsér, ami eleinte nagyon jól esett, de mostanra már evidenssé vált, hogy az én munkáim többnyire mindig tetszenek és néhány tanár el is fogult vele.

Félreértés ne essék, bók, ha dicsérnek, inkább minthogy leszóljanak folyton, de azért én is lassan rosszul kezdem érezni magam, amiért én vagyok kiemelve, a többiek ritkán. Sokszor attól félek, hogy kileszek nézve, mert a stréber vagy a nyalizós címszavakat ragasztják rám.

Pedig én nem tartom magam annak, mert én magamnak fejlődök és szerintem abba semmi rossz nincs, ha minél előbb szeretnék megcsinálni egy feladatot, hogy egyrészt időbe kész legyek, másrészt a lelkem is nyugodt legyen, amiért kész vagyok.

Ti mit gondoltok erről?