Miért nem érzek szeretetet?

17 éves vagyok fiú. Előre is elnézést a helyesírásért illetve kis és nagy betűk, továbbá ékezetek lemaradásáért.

Álltalános iskolában 5. osztálytól 8. ig állandóan zaklattak.1 évig nap mint nap a szemembe mondták, hogy senki vagyok és 2 évig egy dalt énekeltek, melyben a leggusztustalanabb álltalunk utált férfi tanárunkkal folytatok különböző szexuális jellegű tevékenységeket. A "legjobb" barátommal ha lányokrol volt szó mindíg leszögezte, hogy hát igen legfeljebb ő mivel hát egyértelmű nekem semmi esélyem ne is próbálkozzak. És én annyi idősen egyéb barátok nélül én el is hittem. Ekkoriban sokat vagdostam magam, de csak figyelemfelhívás jeléül, próbáltam az osztálytársaim felé is sugallni, hogy ezt teszik velem. Pszihológushoz továbbá azért is jártam mert kiskoromtól fogva voltak kisebb dührohamaim. Amint megtudtam mi az az öngyilkosság, ha nagyobb bajom volt egyre emlékszem: kimentem a kertbe és kiabáltam, hogy öngyilkos akarok lenni. Mások magamra csuktam a szobám ajtaját és sírva könyörögtem istennek, hogy öljön meg. Direkt ki akartam magam minden jóbol zárni semmi jót nem akartam átélni. Csak bántani akartam magam. Ha valamit amit nagyon nem akartam megosztani pl testvéremmel inkább széttörtem könnyezve. Ezek ilyen Alsós 1.-2. os éveimben voltak azthiszem. Valszeg még oviban is.

Ezekben az években volt egy hatalmas szerelmem az az igazi tudjátok. Nos mivel abban a hitben voltam esélyem sem lehet természetesen kisebb beszélgetéseken kívül nem igazán csináltam semmit, de nyilván való volt, hogy érdeklődik irántam. Egyszer jobban el is kezdtünk beszélgetni de összevesztünk az én hibámból és többet nem beszéltünk. Egy fél évig jártam miatta pszihológushoz is és segített. Azt mondta ilyen szociális beszélgetős csoportba kéne járnom de megpróbáltam magamtól összeszedi magam, meg jött a felvételi is.

Majd 8. év végén elballagtunk. Teljes szívemből gyűlöltem az osztályom de mégis megsirattam őket. Csak ezek a barmok voltak nekem akármennyire is furán hangzik. És azóta nem érzek szeretetet.

Nem érzek a háziállataink iránt, a testvéreim, a szüleim iránt sem. Azóta már egy remek osztályom van és tényleg sok barátot szereztem. De mindíg mintha félnék, hogy elveszíteném őket ezért elhidegülök tőlük, hogy kvázi túlessek az elvesztésükön.

9. ben lett egy barátnőm, rendkívül jó volt vele beszélgetni. Hasonló érdeklődési, de főleg szexuális téren és mivel többnyire ugyanolyan perverz gondolataink voltak. És az eleje természetesen nagyon szép volt 3 hónap után közösen elvesztettük a szüzességünket. De ahogy egyre telt az idő egyre depressziósabb lettem. Valószínűleg azért mert sosem szerettem. Nem voltam képes szeretni, mint ahogy mást sem. De a zelején eldöntöttem, hogy nem fogom kihasználni mindent megpróbálok megadni neki, eljátszottam, hogy szeretem és megmondom őszintén talán nagyon mélyen éreztem is. De csak olyasfajta vonzalom volt, hogy tudtam szükségem van rá, nélküle megint szét esek és talán végül meg is ölöm magam. 2 hónappal az első évfordulónk után szakítottunk. Előtte 5 hónappal jöttem rá, mivel egyáltalán nem vagyok vallásos, ha meghalok utána vége, sötétség. Nem fog bűntudat mardosni, mert otthagyom a családom és ezért méginkább semmilyen érzelem nem köt már hozzájuk. Azóta egyre jobban gondolkodom gyilkosságokban. Vannak olyan perceim amikor semmi empátia nincs bennem és kétségek nélkül leszúrnék valakit akár a legjobb barátom. Új barátaimmal kb 2 havonta bulizni szoktunk. Alkohol és cigaretta nagyjából és félek ha betöltöm a 18-at már csak a pénz fog elválasztani attól hogy hozzájuk jussak. Nem akarok rászokni. De amikor a hatásuk alatt vagyok megszűnnek a szociális problémáim. Emlékszem, arra amikor részeg voltam és egy nem pont empatikus pillanatom volt. Arról beszéltem teljesen őszintén és tisztára emlékszem a gondolataimra. Arról beszéltem Gond nélkül lemészárolnám a családomat. Akkor egy csepp empátia sem volt bennem és krisztálytisztán emlékszem rá. Nem ittam azon a bulin olyan sokat, nem szoktam emlékezni. Csak az alkohol hatására kicsúszott a számon. Később kisebb szorongásos rohamok is előjöttek nagyon ritkán, vonaton osztályban stresszes helyzetekben főleg. De nincs félelmem a szorongástól. Továbbá rendkívül félek az emberektől, de ezen az elmúlt években rengeteget javítottam.

Rendszeresen eljátszom a gondolattal véget vessek -e ennek. Nem érzem jól magam. Csurig van a fejem negatív gondolatokkal. Nevetek olyanokon amiken ép elmélyű ember soha sem nevetne. Imádom a horoort a vért az embereket kínozni folytogatni. Egyszerűen leíratatlan érzés tör rám amikor fél valaki tőlem. Imádom megijeszteni az embereket.

Végezetül elképzelésem sincs miért vagyok életben.

Nagyon köszönöm ha elolvastad xd ez itt gyakorlatilag az eletem sötét része amit soha nem meseltem el összességében senkinek de most muszály volt. Nem önsajnálatból írtam. Utálom ha sajnálnak az emberek.