Mit kezdjek az életemmel 25 évesen, ha nem érdekel semmi, nem szeretem a munkám, nincsenek barátaim, se barátnőm? Depressziós vagyok?

25 éves fiú vagyok. 2 éve végeztem jogászként. Édesanyám nyomására mentem ilyen irányba. Már az egyetem alatt kellemetlenül éreztem magam, hogy azok között ülök ott az előadásokon, szemináriumokon, akiknek ez a pálya az álmuk, de én csak mondhatni kényszerből - hogy majd jól el fogok tudni vele helyezkedni - voltam ott, és undort éreztem a jogi hivatások iránt, főleg az ügyvédek iránt. Végül csak protekcióval sikerült állást szereznem. Hiányzik belőlem a szenvedély, a szememben lévő csillogás. Ezért előtte az állásinterjúkon is az értetlenkedést látom a felvételiztetőkön, hogy ők se tudják, mit keresek én ott, miért ezt a pályát választottam. A mostani meglévő munkahelyemen nem jogi munkát végzek, és szinte egész nap nincs érdemi munkám, mivel oda be lettem nyomva ismerős által, de a közvetlen főnökeim alig tudnak nekem valami munkát adni. Mondhatni csak internetezni járok be... De nem merek felmondani, mert ahogy mondtam, nem akartak előtte sehova se felvenni. Sokáig nem akarok munkanélküli lenni. És félek is attól, mi lenne, ha valódi jogi munkát adnának, és azt nem tudnám elvégezni, ezért egyből kirúgnának... Az még ennél is rosszabb lenne. Itt meglehetősen jó a fizetés, de minden nap rosszul érzem magam. Olyan, mintha egy lassan ölő mérget adnának be.

Gondolkoztam azon, hogy elmenjek valami mást tanulni. De az igazság az, hogy nincs határozott ötletem, mi mást szeretnék. Tanár? Ahhoz már túlkoros vagyok. Reál szak? Ahhoz matekból nem vagyok elég jó. Földrajz szak? Azzal nem igen lehet elhelyezkedni, ismerőseimtől hallottam. Nyelv szak? Angolul alig beszélek, nincs hozzá tehetségem, hiába erőlködtem évekig vele. Pszichológia? Lelkileg nem vagyok stabil, addig másokon se tudok segíteni. És így tovább... És mi van akkor, ha közben rájövök, hogy az se tetszik? Nem akarok mindenbe belekapni.

A facebookon azt látom, hogy mindenkinek stabilabb tartópilléreken áll az élete, stabilabb hátországa van mindenkinek. Szinte mindenki az érdeklődésének megfelelő helyen dolgozik vagy tanult. Ha esetleg nem, akkor is van baráti társaságuk, hobbijuk, így jól érzik magukat. Ha talán ez se lenne, akkor is még ott van némelyeknek egy párkapcsolat, amiben vigaszt találhatnak. Ha ez sincs, akkor pedig rendelkeznek testvérrel, aki segítséget tud nyújtani nekik, kvázi barát pótlék tud lenni számukra. Végül, ha még ez se lenne nekik, már van egy plusz ingatlanjuk, ahová elmehet beköltözni az illető leválni a szülőkről, nem kell még arra se évekig spórolni. Nekem viszont ezek közül egy sincs meg. Nekem csak a szüleim vannak, de azok is elváltak, veszekedtek állandóan, és most is. Külön költözni nincs esélyem a magas albérlet árak miatt. A suliban és az egyetemen persze volt több barátom is, de érettségi és diplomaszerzés óta senki le se sz.r engem közülük. Én mindig nehezen kezdeményeztem kapcsolatokat, és igazából sose tanultam meg barátkozni. Sután, feszengve érzem magam, ha közösségben kell lennem, pláne, ha meg is kell szólalnom. A barátnőszerzés pedig azért nem megy, mert nem szeretem ezt a játszmázást, amit művelni kell, mert elveszi az ismerkedés spontaneitását, és kiöli belőlem a vágyat. Nagyon vágyom egy nő érintésére, de félek a visszautasítástól, ezért inkább csak fantáziálgatok.

Ami a közösségi életet illeti, az a bajom, hogy nincs igazi hobbim, csak olyan, amit egyedül is lehet végezni. Pl. térképnézegetés, műholdképek bámulása, youtube videók nézése, daydreamingelés egész nap, néha sorozatnézés, kockulás, biciklizés, nyelvtanulás. Ezeket szoktam csinálni, de kizárólag egyedül. Teljesen bezárkóztam az egyetem elvégzése óta. Az emberek idegesítenek, lefárasztanak. Az igazat megvallva, nem érdekel, kivel mi van, mert csak lelomboz az, hogy másnak jobb lett az élete.

Nem tudom, mit lehetne ezek után tenni, hogy javuljon a közérzetem. Ötletek?