Pszihopata vagyok?

Az van, hogy szerintem valami nagyon nincsen rendben velem, már régóta. Pár hónapja észrevettem, hogy a pszihopaták jellemzői nagyjából passzolnak rám. Akkor kezdtem komolyabban utánaolvasni ezeknek a dolgoknak. De még mindig vannak kétségeim. Igazából valahol megnyugató lenne ha az lennék, hiszen magyarázatot adna a "különleges" viselkedésemre. Valahol meg megrémít.

Családi háttér is beleillene a képbe, alkoholista apuka, szintúgy pszihopata jellemzőkkel...

Kiskoromban is problémás gyerek voltam, ha akartam valamit, addig küzdöttem érte amíg meg nem szereztem, az ehhez vezető út nem nagyon számított.

Jelenleg tizedik osztályos gimnazista vagyok, és meggyűlik a bajom a társadalomba való beilleszkedéssel. Az osztálytársaimmal nem állunk igaazán közel egymáshoz, és vagyok az a "fura csaj, aki szépen rajzol és akinek olyan beteg viccei vannak". Kollégista vagyok, a szobatársaimmal többnyire jó viszonyban vagyunk, de semmit nem tudnak arról, ami bennem lejátszódik, legfeljebb részigazságokat, amiket nagyjából mindenki lát akivel huzamosabb időt töltök együtt. A családommal pedig kifejezetten rossz a viszonyom. A féltestvéreimmel anyával, és a nevelőaukámmal élek együtt. Nélkülem ők lennének a tökéletes boldog család. Ritkán beszélek velük, általában egész nap a szobámban gubbasztok. Nem mondanám hogy szeretem őket. Csak arra vagyok jó nekik, hogy elvégezzek pár házimunkát. Sosem érdekelte őket hogy mi van velem. Megérteni sem próbáltak soha, mindig azt hajtogatják hogy változzak meg, vagy költözzek apámhoz.

Akármilyen meglepő, ennek ellenére vannak barátaim. Ők az egyetlenek, akik nagyjából tudnak erről az egészről, és mégsem löknek el maguktól. Azt mondták, hogy úgy szeretnek ahogy vagyok. A kis baráti csapatunkban valamilyen szinten mindenki deffektes. Elfogadjuk egymás hibáit. Ők az egyetlenek, akiket őszintén tudok szeretni. És mikor velük vagyok, teljesen máshogy viselkedem. Akkor érzek valamit. Ezt leszámítva teljesen üres vagyok. Az érzéseim nagy részét csak megjátszom, hogy többé kevésbé normálisnak nézzen a környezetem. Azt vettem észre, hogy bármilyen érzelmes szituációban valamiféle testi reakcióként végigfut a hátamon a hideg. Ugyan teljesen érzéketlen vagyok, de ami a dühöt illeti, semmi önkontrollom nincs. Gyakran dühből visszavágok olyan helyzetben, ahol egyébként semmi értelme, vagy tönkreteszek valami tárgyat a környezetemben. Vagy magamat bántom. De ez utóbbi ritka. Aztán a düh magától elszáll. Humorom is van, méghozzá elég sötét. Olyan dolgokon képes vagyon nevetni, amin más inkább sírna. Jellemző rám a szarkazmus és az irónia.

Van, hogy a saját érdekemben hazudok másoknak, nem vagyok rá büszke, de bűntudatom sincsen. Úgy igazából semmi miatt.

Egyáltalán nem undorodom a vértől, sőt. Valamiért megnyugtat a látványa. Gyakran fantáziálok gyilkosságokról, hogy utána hogyan tüntetném el a nyomokat, stb. Az álmaim egyébként nagyon durván részletesek, és körülbelül minden másodikban megölök valakit. Lány létemre rajongok a fegyverekért, nem a lőfegyverekért, inkább a késekért, és a különféle pengékért. Néha mikor végigmegyek sötétben az utcán, azt kívánom bárcsak valaki megtámadna, vagy beszólna, csak az adrenalin kedvéért.

Hát, nem igazán vagyok benne biztos, hogy ezt a hosszú monológot akárki is végigolvasná önszántából, de azért reménykedem.

Üdv.: "a fura gimnazista lány"