Nekem van valami pszichés gondom, vagy más is él néha a kis elképzelt világában?

Kicsit talán furcsa a kérdés, de olyan gyakran elgondolkozom azon, hogy vajon mennyire normális az, hogy már egészen kisgyerek korom óta, ha magam vagyok, ha senki sincs a közelemben, senki sem lát, senki sem hall, eljátszok a képzeletemmel, elképzelek szituációkat, embereket magam mellé, eljátszadozom a világomban, teljesen beleélve magam. Nem csak becsukom a szemem és a fejemben lepörgetem, hanem ténylegesen eljátszom. Gyerekként, azt hiszem, ez még teljesen normális is volt, de így 24 évesen már nem hiszem, hogy az.. vagy igen? Vajon más is csinál ilyet? Természetesen tudatában vagyok annak, hogy mindaz, amit elképzelek, nem valós, és bármikor ki tudom magam zökkenteni, de egyébként teljesen beleélem magam, az elképzelt szerepemben mozgok, és ha biztosan senki sem hall, akár halkan beszélek is. Napi szintén vannak ilyen kis képzelgéseim. Például simán eljátszom, elképzelem azt, hogy egy zenész vagyok, de az a "jó ember" típusú, van egy szerelmem, akinek írtam egy dalt, és eljátszom neki a közös kis otthonunkban, a szobánkban, ő ül az ágyon és hallgat. Aztán berakok egy zenét, és tényleg odaképzelem magam mellé, eljátszom a dalt a (képzeletbeli) gitáromon, akár éneklem is halkan. Elképzelem a szerelmem reakcióját, elképzelem, hogy utána egymáshoz bújunk - és ekkor ténylegesen átmegyek a székről az ágyba, hozzábújok (a párnámhoz) ölelem, megcsókolom. Vajon ez mennyire beteges? Annyira, mint amennyire hangzik?

Alapvetően nem gondolom magam őrültnek, de néha mégis...