Ha valaki olyan amilyen, de később megváltozik és nem lesz semmilyen, és semmilye sincs a semmi közepén, az egy senki?

Az már egy erőteljes fejlődés, ha valaki eljut odáig, hogy egy senki, mert onnan lehet ám igazán építkezni. Ha tudjuk, hogy milyen a talaj, akkor kezdhetünk alapozni, majd építeni. Ha komoly a kérdésfelvetés, akár nem, megbolygatja a gondolatokat.

A föld alól is kiássa magát az ember. Persze közben az egész világ egyre több lapáttal dob rá, nehogy sikerüljön.

Ha valaki rájön, hogy milyen sokat nem tud, és nem ismer, akkor az már egy értelmes ember, azokhoz képest, akik azt hiszik hogy sokat tudnak, mert azok az oktalanok.

Más kérdés, hogy a senki, az mitől, milyen értelemben senki/semmi. Mert a semmirekellő is lehet egy megfelelője, és az már nem külső tényező, vagy körülmény hatása, és következménye (ahonnan újra lehet kezdeni, újra fel lehet állni, erőt vehetünk magunkon, vagy mindent feladva már csak imádkozunk), hanem saját érdektelenség, felelőtlenség, vagy ki tudja, milyen lelki tényező rothadt gyümölcse.

Szerintem valakinek megmaradni nehezebb, mint a senkiből csinálni valakit, vagy a senkiből valakivé lenni. Csak a megfelelő módját kell megtalálni, és a lehetőségeket kihasználni, hogy előrébb, feljebb jusson az ember. Persze nem más kárára, mert az megint nem felfelé, hanem lefelé viszi az embert (erkölcsi szinten).

Más megközelítés: "Ha az ég széléig űzött is el Istened, az Úr, még ott is összeszed, onnan is elhoz... téged Istened, az Úr..." (Biblia Mózes ötödik könyve, 30. rész, 4-5 igevers)

Ha Isten beleengedett is a rosszba (ki tudja miért), és nem vádaskodva elfordulsz, hanem hittel és bizalommal kéred a segítségét, talán meghallgat és rád is érvényes lehet az ige, hogy a legelkeserítőbb, leglehetetlenebb helyzetből is kiment az ÚR. Úgy, ahogyan azt velem is tette... pedig én is csak egy kis senki vagyok...

Üdv: Krisztián