Tényleg rossz az egyedül lét? Vagy csak túl hozzá szoktunk hogy vannak körülöttünk? És mi van ha elveszítjük őket és nem lesz senkink? És végül egyedül maradunk.

Nem olyan rossz.

Persze egyén függő.

Jómagam időm 90%-át egyedül töltöm. Alkotok, ami a munkám is és rendezem a házat és udvarát.

Mások ebbe a fajta elvonuló életformától kiakadnak, aki szembesül ezzel nálam.

Az emberek pedig jönnek mennek az életünkben.

Akár élve vagy halva távoznak.

Az élet folyamán ahogy idősödik az ember egyre több társunk hal meg.

Az pedig rajtunk múlik, hogy életünk folyamán teremtünk-e újabb kapcsolati formákat vagy sem.

Egy kicsit igen, de nem annyira. Most eléggé meglepődtem, ahogy ezt leírtam.

Utolsó közeli hozzátartozóm áprilisban halt meg. Azóta vagyok egyedül. Hihetetlenül élvezem, hogy nincs, aki ugráltasson percenként.

Apuéknál voltam néhány napot a múlt hónapban, de nem annyira élveztem az ottlétet. Egy kicsit talán. Volt azért társaságom. Meg a maradék rokonságomban bőven nagyon sokan vannak. Dunát lehetne velük rekeszteni.

Itthon szokott hiányozni az, hogy valakihez hozzászóljak. Inkább a nagy csend a furcsa. Barátom egyelőre nem akar hozzám költözni.

Most olvastam az előttem hozzászólót (3-as.)

Érdekes, hogy én idősebb korban - 50 évesen - lettem egyedül. De valahogy nem érzem azt, hogy megszokhatatlan.

Nyilván nekem kell erőfeszítéseket tennem a saját létfenntartásom érdekében, de nem érzem annyira elviselhetetlen tehernek.

4-es voltam.

A 6-os hozzászólásra most azt válaszolom, hogy van, amikor igen nehéz elviselni az egyedüllétet.

Meg kell várni egy bizonyos szintű személyiségváltozást a haláleset után. Jó, ha a lelkisegély szolgálatnak kibeszélem a kavargó gondolataimat, hogy csillapodjon sok minden.