Anorexiából gyógyulók; hogy értétek el, hogy a hízásra tett megjegyzést semlegesen fogadjátok és ne omoljatok tőle össze? Esetleg ha ismerősötök gyógyult ki, ő hogy hozta össze?

Már nagyon, de nagyon a közelében vagyok az ideális testsúly tartományának alsóhatárának (43-44 körül mozgok 1,57 magassághoz).

A tükörrel kezdek barátkozni, bár még néha vannak napok amikor nem tudok belenézni, de már egyre kevesebbszer és már a tükörképemben a tükörképemet látom és nem egy dagadt malacot.

Már azzal az érzéssel is megbékéltem, hogy a ruháimban más érzés lenni, mint anno 36 kilósan és, hogy a csontjaimat már alig látom nem fogom fel drasztikusan.

Leküzdöttem a kényszert hogy állandóan a kinézetemről kérdezzem a körülöttem levőket (az olyan jellegű kérdések, hogy "nagyon ciki lenne, ha még híznék" - "kövérnek tűnök most"?) - fel se ötlenek már bennem a kérdések.

Az evéssel pedig nincs gondom; nem csalok, nem hagyok ki étkezéseket és kísértést se érzek rá, hogy kihagyjam őket (bár még nyár elején előfordult). De pl átlagemberként is próbálok hozzáállni, pl nem csapok hatalmas éljenzést, ha megeszek egy be nem tervezett csokit, hogy milyen bátor voltam, illetve nem ünneplem magam minden étkezés után.

Szóval 90%-ban minden rendben; viszont még mindig bepánikolok és összeomlok, ha megjegyzik, hogy feljöttek rám a kilók. Hiába mondják, hogy egészségesebben nézek ki, csak rontanak vele; mintha bűn lenne az agyam szerint, hogy egészségesen nézek ki. Ezen dolgozok, hogy ne érezzem a csalódottságot, a pánikot és az önundort, amikor valaki megkérdezi, hogy lemérhet e mérőszallaggal vagy álljak rá a mérlegre mert megint pluszt lát rajtam vagy csak megjegyzi a súlygyarapodást. Mert értem, hogy pozitívumnak szánják és ezért is akarok pozitívan hozzáállni és elérni, hogy csak vállat rántsak és ne érezzek semmit az ilyen kommentároknál.

Szóval Ti hogy tudtátok összehozni gyógyulás során, hogy ne érjen Titeket arcon csapásul a súlygyarapodásotokról szóló kommentárok?