Melyik a jobb? (Kérdés rövid magyarázat hosszú)

Szerintem sokkal rosszabbul éli meg a vakságot az az ember, aki mindig is birtokolt, aztán örökre elveszített egy olyan hatalmas kincset, mint a látás.

Persze, biztos a vakon születettek is vágynának rá, hogy megtapasztalják a látás örömét, mert hallanak róla a többiektől. De könnyebben elengedik ezt a vágyat, hiszen annyira megszokták a helyzetüket. Egy teljesen más világban élnek, az álmaik is érzésekről, illatokról, hangokról, tapintásról szólnak és így érzik egésznek. Valaki, aki elvesztette a látását vajon hány hosszú évig fog még minden éjszaka látni álmában, hogy aztán a kiábrándító vak valóságra ébredjen? Ez szörnyű érzés lehet.

Én vakon születtem és mégse tudom elengedni azt a vágyamat, hogy nagyon szeretnék látni, mert korlátokat és másokra való ráutaltságot jelent a látás hiánya.

Persze amíg ez nem lehetséges, addig is boldogulni kell valahogy.

Nekem kifejezetten nem esik jól, amikor random idegenek megpróbálnak arról meggyőzni, hogy én "még jól jártam", mert azt se tudom, mit vesztettem.

Sokan egyébként úgy dolgozzák fel látásuk elvesztését, hogy lelkileg másokat megpróbálnak magyuk alá húzni, jobbnak tűnni másoknál. Ez biztos egyfajta harag, a fogyatékosság el nem fogadása. Általánosítani nem lehet természetesen e kérdésben.

Én felnőttként vakultam meg.

Szerintem ez a jobb.

Így legalább tudom milyen az égbolt, a felhők, a napfény, az árnyék, az őszi lehullott levelek, a magasságokat ismerem, pl. egy 10emeletes házét, ismerem a színeket...Tehát röviden, van képem a világról.

#5 vagyok

Az elsőnek írnám, remélem még nagyon hosszú-hosszú évekig fogom megtapasztalni, hogy legalább álmomban látok. Nem a vakságra felébredni szörnyű, hanem roppant jó dolog az, hogy legalább álmomban látok! ...hamár a valóságban már nem adatik meg.