Nem illik ide, tudom, de ti hisztek a női megérzésekben?

Azért ide írok, mert ide általában csak nők néznek, és lehet, nem feltétlenül ide illik, de ha van(nak) olyan sztori(ai)tok, ami erre a "női megérzésre" épül, akkor leírnátok, légyszi?

Nekem nagyon furcsa volt ez az egész. 13 éves koromban valahogy jött egy olyan gondolatom, hogy 33 évesen meg fogok halni. Nem tudom, miért, de tök kikészített, nagyon féltem tőle, még pszichológushoz is fordultunk, nagyon durva volt. (De valahogy már akkor tudtam, hogy ezt csak átvitt értelemben kell érteni: gondoltam, hogy akkor valami olyan dolog fog esetleg történni, ami "meghatározó lesz" az életemben. Pl.: válás, veszteség, karrier derékba törése...) Valahogy mégis ott volt valahogy a gondolataim között. Eleve kényszergondolataim voltak, amik eleve ilyen kínzóak, úgyhogy érthető volt, de mégis ott motoszkált a fejemben.

Aztán valahogy mégis elfeledkeztem róla. És olyan mértékig, hogy még azon a szülinapomon is tök felhőtlen volt minden, akkor már 9 éves gyönyörű két kislányom, volt, és egy 5 éves kisfiam.

És hozzá kell tennem, hogy 11 éves korom óta érdekelt az írás, és állandóan új sztorikat gyártottam, bár igaz, hogy 20 évesen fejeztem be az első könyvemet. De azóta már több könyvem is van, és inkább az ifjúsági irodalmat szeretem, még mindig. Sokkal inkább szeretek olyan könyveket olvasni, írni meg még inkább (elsősorban a - már nagyobbacska - gyerekeimnek), főleg a fantasy és történelmi regényeket, vagy a kettő ötvözetét. És harminchárom éves koromban nagyon furcsa volt, hogy a gyereket vittem lovagolni, és amíg ők ott elvoltak, én a fa alatt gondolkoztam, és láttam egy nőt egy kisfiúval. Gyönyörű nő volt, és a kisfiú is gyönyörű volt. És valahogy eszembe jutott egy regény ötlet, amit azonnal átkonvertáltam fantasy-történelmi feldolgozásba. És valahogy azonnal, szinte az első gondolat, ami megfogalmazódott bennem, az volt, hogy ezúttal a főhős meg fog halni a végén. Eleve mindig szerettem, ha van valami kisebb-nagyobb haláleset a könyvekben, és szinte minden regényemben volt is, de utáltam, ha a főhős hal meg. Akkor viszont máshogy el sem tudtam képzelni a sztorit, bárhogy próbáltam. Úgyhogy elkezdtem írni, és olyan ötletek jöttek, amikre azelőtt soha nem is gondoltam, és rá is jöttem, hogy milyen ötletszegények is voltak az ezelőtti könyveim. És E/1-ben írtam, vagyis a főszereplő szemszögéből. És a saját tulajdonságaimból is rengeteget adtam rá, és még sosem éreztem azt, hogy annyira bele tudtam élni magam a főszereplőm helyzetébe, úgyhogy a végén a lány tényleg olyan lett már, mintha én lettem volna. Annyira még sosem élveztem írni, és olyan jó könyvet azóta sem tudtam összehozni. De a főszereplőm tényleg meghalt a végén, úgyhogy tragédia lett belőle. És azóta a család apraja nagyja, (még anyukám is!) elolvasta, a lányaim már többször is, még a fiam is, aki összvissz ezzel együtt három könyvet olvasott el életében, úgyhogy kész családi bestseller lett, és még azt is terveztük, hogy kiadatjuk, de végül mégis így maradt...

És ma délelőtt egy beszélgetéssel a barátnőmmel jutott eszembe ez az egész. Lehetséges tényleg így megérezni valamit? Történt már valakivel hasonló esemény?

Légyszi, írjátok le, ha igen, bármi is volt az a megérzésekkel kapcsolatban!

39/n