Most akkor hogyan legyek önmagam?

"Az orvosom azt mondta,hogy ne játsszam azt,hogy boldog vagyok. Mert ezt teszem. Megfogadtam a tanácsát, és őszintén elmondom az érzéseimet a barátaimnak... erre még ők is csesztetnek, hogy mindig nyafogok."

Ez egy nehéz kérdés. Mert egyfelől egy bizonyos határon túl semmi értelme a színészkedésnek, mert csak megerőltető és ugyanakkor elszigetel másoktól, hogy nem vagy őszinte, azaz nem kerülsz igazán közel másokhoz. Viszont ha meg panaszkodsz, azzal eltaszítod magadtól őket, mert senki sem szereti a panaszt hallgatni.

Igazából az a dilemma, amivel te szembenézel, nagyon sok ember életében megjelenik, és ehhez nem feltétlenül van köze a betegségeidnek. A probléma az, hogy vagy benne akarsz lenni egy vidám baráti társaságban, és ez megkíván nem kevés színészkedést, vagy pedig azt akarod, hogy valaki meghallgassa a panaszaidat, de ez kizárja az előbbi vidám társaságot.

Pontosan ismerem ezt a problémát, mert magam is átéltem, és végül fokozatosan rájöttem, hogy nem várhatom el senkitől, hogy egészen őszinte lehessek hozzá. A barátságoknak egy kicsit felületesnek és távolinak kell maradnia. Ilyen a barátság műfaja. A barát az nem testvér, nem szülő, nem feleség. A barátnak van elég gondja a mieink nélkül is, nincs jogunk terhelni a saját problémáinkkal.

Kicsit kietlen, sivár érzés belegondolni abba, hogy senkitől sem kaphatod meg azt az odafigyelés- és szeretetmennyiséget, amire vágysz, de ha ezen egy kicsit elgondolkodsz, akkor rájössz, hogy logikus, és ez megnyugtató is. Minden embernek pont elég baja van, abban pl. egyáltalán nem lehetsz biztos, hogy miközben eljátszod a vidámat a barátnőiddel, és ők is olyan happyk, aközben nekik nincsenek olyan sötét gondolataik vagy pillanataik, mint neked. Te csak azért gondolod, hogy te vagy az egyetlen, aki kénytelen megjátszani magát, mert úgy érzed, hogy a betegséged valami, ami elválaszt a többiektől (a betegséged szenvedést okoz és úgy gondolod, hogy biztosan szomorúbb vagy az átlagembernél, az egészségeseknél - ami abszolúte nem biztos, hogy így van, általában elég gyenge az összefüggés!). Egyébként többé-kevésbé mindenki abban a helyzetben van, mint te, mindenki tele van olyan kétségekkel, problémákkal, hogy időnként szívesen megkérdezne egy nagy testvért vagy jóságos szülőt, hogy most mi a fenét lehet csinálni, vagy nem is kérdezne, csak legszívesebben sírna egy kicsit, és a nagy testvér / szülő megvigasztalná. Mindenkinek, még felnőtt embereknek is vannak nehéz percei, amikor pontosan ez hiányzik nekik, és ezek a titkos vágyaik. Ugyanis egyszerűen van egy csomó dolog, amivel nem terhelhetünk meg másokat, és ezért a legbelső félelmeinket és legnagyobb vágyainkat titkoljuk. Nyilván vannak jó családok, jó házasságok és nagy szerelmek, amikben az ember jobban megnyílik másoknak, mint egy átlagos felszínes haverságban, de nem ez a tipikus. A gyakorlatban meg kell barátkozni azzal, és hozzá kell szokni ahhoz (ez a felnőtté válás része), hogy a való világban a dolgok normális menete az, hogy NINCS barát, akinek elsírhatod a bajaidat, NINCS anyuka, aki megvigasztal (senkinek sincs, még annak sincs, akinek él az édesanyja! - egyszerűen azért, mert aki már felnőtt, annak az édesanyja öregszik, és már épp elég problémája van neki is, nem elég hatalmas lény ahhoz, hogy meg tudjon vigasztalni, hanem már neki kell segíteni), és SENKINEK sem adhatod teljesen önmagad. Kivétel: ha lesz, akkor a kis gyerekednek, illetve a barátodnak/férjednek szerencsés esetben majdnem.

Tehát miközben pontosan értem és érzem, amiről beszélsz, azt szeretném kifejteni, hogy ezek általános emberi problémák, amiket te a betegséged miatt jobban észreveszel, feltűnőbb a te életedben, de mindenkinél megjelenik ugyanez. Olyat se mondanék, hogy a barátnőid nem jó barátnők, meg efféléket. Tök átlagos emberek. Az átlagos ember nem szereti, ha panaszkodnak a közelében. Együttérzőek, van bennük egy kiskanál együttérzés, de nincs több. Nem rossz emberek, hanem átlagosak. Nem szentek. A barátságaid szintén átlagosak. Nem rosszak, nem is különlegesen jók: kb. olyanok, mint bármelyik másik haverság. És ennek sincs köze a betegségedhez, mert gondolj bele, hogy sokan teljesen egészségesen is egészen magányosak.

Egyébként szerezz olyan barátokat, akiknek olyan érdeklődési körük van, amihez nem kell mozgás. Valami értelmiségi/művész típusú baráti kört építs fel, ahol sokat beszélgettek és keveset mozogtok. Tök mindegy lesz, hogy hogyan jársz. A blogodat nyugodtan kinyithatnád újra, vagy indíthatnál másikat, direkt arra a célra, hogy egy talán kisebb, kevésbé mozgalmas, de megértőbb baráti kört szerezz magadnak.

A depresszió egyébként nem más, mint amit akkor csinálsz, amikor egyedül vagy és azon rágódsz, hogy rossz az életed, mert nem lehetsz olyan, mint más 20 évesek. A depresszió az nem egy külső dolog, ami megTÖRTÉNIK az emberrel, hanem a depressziót mi magunk CSINÁLjuk, amikor ahelyett, hogy odaülnénk a zongorához Schumannt játszani, vagy ahelyett, hogy elővennénk a Goethe-kötetet és olvasnánk, vagy ahelyett, hogy megfognánk az ecsetet és festenénk, vagy a tollat és írnánk, vagy ahelyett, hogy kimennénk napozni, vagy ahelyett, hogy felraknánk a lemezjátszóra Brucknert, vagy ahelyett, hogy nekiállnánk házilag csinálni egy detektoros rádiót vagy palacsintát sütni vagy málnát szedni, szóval mindezek helyett ÚGY DÖNTünk, hogy inkább számbavesszük akár egyvégtében órákon át, hogy miért rossz az életünk, régen miket rontottunk el és miért nem lesz belőlünk soha semmi. Az egész egy tudatos akció, amit le lehet állítani. (OK, nemcsak tudatos komponense van, de ez egy fontos része). Abba kell hagyni a depresszió csinálását és figyelemreméltó eredményeket tapasztalhatsz. Azt írod, hogy álomvilágba menekültél régebben - ez nem akkora baj, mint gondolod. Amíg az álomvilágban vagy, addig se a depressziód mélyítésén dolgozol, és ez relatíve jó. Különben álomvilágot szinte mindenki épít, és egész hasznos dolgok is kijöhetnek belőlük, pl. J. R. R. Tolkien álomvilágából könyv is lett.

Az igaz barátról mondj le, mert nincs. (De ezt meg lehet szokni, ezt mindenki kénytelen megtanulni a felnőtté válás során.) Aki már 20 éves, annak a szülei sem tudják már betölteni ezt a funkciót, a barátai szintén nem. Esetleg a szerelme átmenetileg, de ez is inkább illúzió. Azt, hogy valaki meghallgat és megvigasztal a legmélyebb problémáiddal kapcsolatban is, azt az ember jó esetben gyerekkorában tapasztalja a szülei részéről. Rossz esetben még ez is kimarad neki. Szóval arra ne is számíts, hogy megtalálod az igaz barátságot, mert nem létezik. Az ember gyerekként még megtalálja ezt a szüleiben, aztán kénytelen felnőni, amikor rájön, hogy a többi embertől túl sokat nem várhat, mert mindenkinek ő maga az első, és nem sok időnk van egymásra. Végül, amikor az embernek gyereke van, akkor neki kell megadnia mindazt a feltétlen támogatást, amiről itt beszélünk.

A betegséged persze megnehezíti a dolgodat, de megfelelő érdeklődésű baráti kört fel lehet építeni, ahol nem számít, hogy valaki mennyire tud mozogni stb. Azt se felejtsd el, hogy a tudomány szédületes ütemben fejlődik, úgyhogy ha ma azt mondod, hogy várhatóan 20 éved van még, akkor arra azért jó esély van, hogy ebben a 20 évben úgyis feltalálnak valamit, ami továbbnöveli a várható élettartamodat stb., tehát még ezzel kapcsolatban is gondolkodhatsz optimistábban.

Kedvesem, ezt felejtsd el, amit az előző hozzászóló írt!!

Mi az, hogy nincs igaz barát?? Miféle kijelentés ez? Dehogyis nincs!! Én is az vagyok több embernek is, és nagyon sok olyan embert ismerek, akire jóban rosszban lehet számítani!!!

A depresszió meg nem hisztérika, meg nem szomorkodás, hanem egy hormonális alapú betegség. Erről akármelyik pszichiáter szakorvostól érdeklődhetsz, ezt a választ fogod kapni. Lecsökkent a szerotonin-szint, és nem termeli az agy a boldogsághormonokat, így nem tudnak a betegek örülni. Persze ennél sokkal összetettebb a dolog, és nagyon sok múlik az akaraterőn is.

Én kifejezetten örülök, és boldog vagyok, ha a barátaim kiöntik nekem a lelkemet, engem akár hajnal 3kor is fel lehet hívni, örömmel tölt el, hogy bíznak bennem és adnak a véleményemre. Sőt sokan erre teszik fel az életüket: szociálpedagógusok, szociális munkások, pszichológusok, stb. Én is szociálpedagógia szakra jelentkeztem.

Na de itt vagyok, és csak rajtad múlik, hogy bebizonyítsam Neked, hogy létezik igaz barát: ha akarsz, írj privit, akár a számomat is megadhatom, akkor írsz és hívsz amikor akarsz, ha egy nap 25 probléma van akkor 25 probléma, mindegy, csak jó legyen.

Igen, az igaz, hogy a legtöbb ember felületes, de vannak nagyon rendes, nagyon korrekt emberek, hidd el nekem. A barátság meg az egyik legszebb emberi kapcsolat, lemondani róla pedig értelmetlen és nincs miért. Több szép példa is van a környezetemben az igazi barátságra!

tudom könnyű tanácsokat osztogatni,de saját magadat nem tagadhatod meg.biztos,hogy van olyan aki elfogad olyannak amilyen vagy.akiket írtál azok nem tartoznak ebbe a körbe hagyd ott őket,az érett barátságok nem erről szólnak.

ha nem panaszkodsz fölöslegesen,nem sajnáltatod magad direkt,akkor nem veled van a baj.