Idealizált emberemtől távol leszek, kérlek adjatok tanácsot?

Legalább szembe tudsz nézni magaddal, hogy miért is függ mástól az életed, és elkezdhetsz építkezni, hogy önmagadat is életben tudd tartani.

Ha meg nem... Hát jó "kiszáradást".

Szia, borderlineos vagyok és kerültem hasonló helyzetbe a párom munkahelye miatt több alkalommal. Eleinte én is csak altatókkal, falcolással tudtam elviselni a távollétet. Nem tudom, hogy neked beválik-e de leírom én mit csinálok ilyenkor:

> frontin 3x0,5mg +1mg estére (nekem orvos határozta meg ezt a mennyiséget! nem javaslom senkinek, hogy ennyit szedjen, úgy szedje mindenki, ahogy az orvosa felírta!)

> elképzelem, hogy minek örülne a párom és megpróbálok összehozni valami kis ajándékot ez alapján.

> kitakarítom a lakást, mindent kipakolok a szoba közepére szelektálom ami kell-nem kell, majd szépen rendezetten visszateszek mindent a helyére

> clean with me videókat nézek youtubeon, engem ez kikapcsol

> főzök, hogy mire hazaér legyen mit ennie

> van egy háziállatom, akivel extra időt töltök

> megpróbálok belemélyedni a munkámba, mivel a párom dolgozni megy úgy döntök, hogy én is keményen dolgozok érte, ahogy tőlem telik

> tudatosítom magamban miért kell ezt tennie és, hogy ez a megélhetésünk és így a kapcsolatunk szempontjából is pozitív (te is tudatosíthatod, hogy amit ő tesz az miért pozitív)

Ez persze csak a magányon segít, más kényszeres gondolatokon ezzel kapcsolatban nem. (biztos megcsal, jaj biztos azért nem hív, mert baja esett, lehet már nem emlékszik rám stb.) Ilyenkor pedig a terapeutám által javasolt technikákat alkalmazom több-kevesebb sikerrel. Tudatosítom magamban, hogy azért érzek így, mert gyerekkoromban sokat hagytak magamra és ezt a gyerekkori rettegést, traumát élem át ilyenkor újra és újra. Szóval ezt próbálom enyhíteni nem a tüneteket: mondogatom magamban, hogy már felnőtt vagyok, nem vagyok gyerek, tudok magamról gondoskodni, tudom, mikor fog a párom hazaérni, senki nem fog bántani, meg tudom magamat védeni, felnőtt vagyok. Sokat segít, ha megnézem magamat a tükörben és látom, hogy igen, már felnőtt vagyok és meg tudom magamat védeni, egyedül is képes vagyok gondoskodni magamról.

Ez lehet nevetségesen hangzik, de ha gyerekkori trauma húzódik meg a magánytól való félelmeid mögött, akkor a legjobb amit tehetsz, ha tudatosítod magadban, hogy az miért nincs már úgy, miért nem fog megismétlődni.

Esetleg nincs egy pszichológusod, akit ilyenkor felhívhatnál? Az rengeteget tud segíteni!