Mi lenne a megoldás?

A történetem nagyon fiatalon kezdődött. Mindig is visszahúzódó, introvertáltabb voltam. Az iskolában ezért is, és mert vöröses színű a hajam, folyamatosan bántalmazás áldozata voltam. A szüleim hamar elváltak,vagyis jobban mondva az apám elhagyott minket egy másik nőért, és külföldre költözött. Nagyjából 7 találkozásra emlékszem vele, persze pénze az volt és fizette is a gyerektartás, közös programom vele egyszer volt, telefonon gyakran beszéltünk. Valójában viszont egyáltalán nem érdekeltem. A korábban említett iskolai bántalmazások miatt, és mert barátaim sem voltak, nagyon utáltam iskolába járni. Konkrétan annyira hogy egy idő után már képtelen voltam. Anyám mindent megtett amit tudott, azonban mikor bement az iskolába és szóvá tette, csak rosszabb lett, sokkal még jobban bántottak. Viszont ezt olyan jól tudtam leplezni, és elfojtani magamban, hogy csak abból lehetett sejteni hogy van nem éppen vagyok valami kiegyensúlyozott hogy nem tudtam az emberek szemébe nézni, és kb mindig remegett a kezem. Végül már nem bírtam tovább, és elhatároztam hogy én soha többet nem megyek be abba az iskolába, és nem jártam be, rendszeresen. Volt hogy órákig csak ültem egy padon, és azért gyűlöltem magam, mert ilyen csődtömeg vagyok, és túl gyáva vagyok ahhoz, hogy szimplán megöljem magam. Aztán anyámat behívták a suliba, amiért nem jártam be. És akkor mondta anya hogy járjak be, mert így évet kell majd ismételnem, és azt mondta hogy megígérték neki, hogy figyelni fognak arra hogy hagyjanak békén. Ez persze nem történt meg, ezért továbbra sem jártam be, és évet is kellett ismételnem. Aztán mivel kisvárosban éltünk, jövőre járhattam ugyan abba az iskolába, szóval a tavalyi és a mostani osztálytársak is piszkáltak most már. És akkor egyszer eljutottam arra a pontra hogy elkezdtem sírva üvölteni anyával, hogy ha így fojtatódik meg fogom ölni magam stb.. Kb 3 alkalommal rángatott be az iskolába, mikor egyszer egy elég szép jelenetet rendeztem ez utcán akkor látta rajtam hogy tényleg nem bírom tovább. Ez félévkor volt, és ezután nem próbált berángatni a suliba, hanem hagyta hogy otthon legyek, és megpróbálta elintézni hogy magántanuló legyek. Ezt nem engedélyezték (ez általános iskola volt) és végül megint évet kellett ismételnem, de itt már a gyámhivatal ránk szált, és megmondták hogyha ez újra megtörténik, elkerülök otthonról. Ezt nagyon nem szerettük volna ezért végre iskolát váltottam. Ahol, először, kedvesnek és megértőnek tűntek, aztán kezdődött számomra az igazi pokol. Most már nem csak a korábbiakért piszkáltak, hanem (mivel oviban is maradtam még egy évet) 3 évvel voltam idősebb a legtöbb osztálytársamnál. Annyira nem lógtam ki a sorból, mert nagyon alacsony vagyok. Itt igazából már nem csak a diákok, de még a tanárok piszkáltak, még az igazgató helyettes is. Mert ő egyben tanított is, és egyszer véletlenül otthon hagytam a tankönyvem, és erre ezt mondta: "te vagy ebben az osztályban a legidősebb, neked kéne a legfigyelmesebbnek lenni". Sőt egyszer már tényleg elegem volt, és megütöttem az egyik osztálytársam. Felszakadt a szája, de azt hittem hogy nem lesz belőle nagy ügy, mert nem szólt a tanároknak. Aztán másnap, mikor mentem haza, megjelent az anyjával, és, az anyja elkezdett üvölteni, hogy, hogy vagyok képes bántani a fiát, én pedig dadogva megpróbáltam elmondani hogy vagy 3 hónapja csesztet a fia, és a barátjával egész nap fizikálisan bántalmazott, és amikor megkérdeztem, hogy ezt mi a francért kell csinálni, erre csak annyit válaszolt, hogy "a magadfajtát ütni kell". Az anyja végül lehordott mindenféle olcsó féregnek, aki az ő szent pici fiát bántotta. Másnap odajött hozzám egy idősebb srác is, és ezt mondta: "úgy halottam te szeretsz verekedni" és lehajtott fejjel lesütött szemmel, vártam hogy jöjjön aminek jönnie kell,és akkor megjelent néhány osztálytársam, és nagyon jól szórakoztak azon, ahogy egy nálam jóval idősebb srác, megalázott, megütött többször is, úgy hogy a pulcsiját az öklére húzta, mert így nem lesz nyoma gondolta,(nem is lett)végezetül, megfenyegetett hogyha ezt elmondom bárkinek is, akkor nem úszom meg ennyivel. Igazából nagyon sajnáltam édesanyámat, hogy egy ilyen nyomorult fia van mint én, ezért úgy tettem mintha minden rendben lenne, és olyan ügyesen játszottam, hogy el is hitte, még kosáredzésre is eljártam, hogy tényleg azt higgye minden ok. Ez a két év,amit itt töltöttem, ebben az iskolában, hatalmas lelki sebeket okozott, minden nap görcsben volt a gyomrom, és a szememet behunyva imádkoztam hogy minnél előbb otthon lehessek, és a saját kis szobámban a sarokban sírhassak egyedül. Életem ezen szakaszában mindennél jobban meggyűlöltem az embereket. És sosem tudom majd elfeledni a lelki sebeket, amikor nem csak a diákok piszkáltak, de a tanárok is megaláztak, rengetegszer. Vagy hogy mikor tudtam hogy új biosz tanárom lesz, két napig attól rettegtem, hogy amikor a naplóban majd nézegeti az adatainkat akkor megkérdezi e, hogy mi történt.Az apám is meghalt, nem sokkal később, túl sok érzelmi kötelék nem fűzött hozzá, ezért mikor megtudtam a hírt, nem azért sírtam el magam mert szerettem, hanem mert valahogy néha eljátszottam a gondolattal hogy egyszer eljön értem és elvisz magával külföldre, és a halálával, az az álomkép is vele pusztult. Aztán gimnáziumba mentem továbbtanulni. Itt már az első évet leszámítva, nem is voltak problémák. Aztán láttam egy lányt, aki ugyan olyan magányosnak tűnt mint én, Amit nagyon furcsáltam, mivel nagyon csinos volt. Egyszer nagy nehezen összeszedtem magam, és felvettem vele a kapcsolatot a neten, és izgultam hogy válaszol e, vagy csak még inkább elveszi az önbizalmam, és válaszra sem méltat. Végül valamiért válaszolt, és nagyon közvetlen volt. És elkezdtünk beszélgetni. Viszonylag hamar megnyílt nekem, és sok titkot is elárult. Nekem ez nem ment a korábbi traumáim miatt, mert rettenetesen szorongtam, de őt ez sem zavarta, megbízott bennem. Aztán ebből a barátságból szerelem lett, ami 6 hónapig tartott, nagyon szerettem, és boldog voltam hogy végre találkoztam egy olyan emberrel aki elfogad, olyannak amilyen vagyok. Egy volt a probléma, én nem szerettem ugye az embereket, ezért nem nagyon akartam vele elmenni sehova, a szüleivel is csak egyszer beszéltem. Egyszer viszont elmentem vele sétálni, és beszélgetni, kora délután váltunk el. És én egyből rá is írtam utána, viszont nem válaszolt, kb hajnali 2ig, amikor is közölte hogy végzett velem, örökre, ne is kérdezzem meg hogy miért, mert nem fog válaszolni. Aztán később megtudtam hogy talált egy sokkal helyesebb srácot mint én, és ezért hagyott ott, először nagyon dühös voltam, és úgy éreztem hogy elárult, és megint szenvedhetek a fojtogató magánnyal. Végül aztán rájöttem hogy engem nem is lehet szeretni, mert én még arra is alkalmatlan vagyok. Ez nagyon éretlennek tűnhet, de megfogadtam, hogy soha többet nem lesz barátnőm. Ezt később be is tartottam, amikor az osztálytársaim kerítőset akartak játszani, és egy kevésbé dekoratív lánnyal szerettek volna összehozni, de közöltem hogy, nekem nem tetszik, és akkor elkezdtek személyeskedni, hogy tudják mennyire "nő hiányom van", de erre kifejezéstelen arccal csak annyit mondtam hogy hagyjanak békén. Ezután még jobban hülyének néztek. Egyszer jött hozzánk egy új fiú az osztályba, és mesélte, hogy milyen sorozatokat néz, és az egyiket pont én is ismertem, és elkezdtünk beszélgetni, végül összebarátkoztunk. És végre találtam egy embert aki hasonlóan gondolkodik mint én, és hasonló az érdeklődési köre, neki már minden titkomat el mertem mondani.Nagyon kedveltem, mindig együtt voltunk, még arra is rá tudott venni hogy elutazzak vele.Már az öngyilkossági gondolataim is kezdtek elmúlni, és az üresség az érzés hogy rosszabb vagyok másoknál, és jobb hely lenne ez a világ nélkülem. Miután leérettségiztünk én elmentem dolgozni, ő pedig tanfolyamra, egyre kevesebb időnk volt találkozni, vagy kommunikálni. Lett egy csomó új barátja, és már némelyikkel többet foglalkozott mint velem. De azért néha még össze futottunk, és beszélgettünk egy jót. Aztán megismerkedett egy lánnyal, és attól a ponttól, már szinte egyáltalán nem is volt szüksége rám. Erre néha még utalásokat is tett, és folyamatosan mondta hogy sietnie kell haza ha találkoztunk. És egyszer megbeszéltük hogy elmegyünk együtt valahova, és megbeszéltük az időpontot. Aztán amikor egy nappal előtte ráírtam hogy na akkor hogy, smint. Akkor értetlenül válaszolt, én pedig erre mondtam, hogy ezt az időpontot beszéltük meg. Erre ő elkezdett minősítemi, és pejoratív szavakkal illetni. Pedig csak félre értettük azt amit mondott a másik. Erre én nem írtam vissza, mert nagyon megsértett, reméltem hogy majd bocsánatot kér, de nem tette, ennek már 2 éve. A jelenben: olyan magányos vagyok, mint még soha, a munkahelyemen kívül nem megyek sehova, néha beszélgetek egy kollégámmal, de ez maximum, ilyen "haveri" kapcsolat, a szorongásaim sokkal erősebbek, az utcán van hogy úgy érzem, mindenki engem figyel, és rólam beszél, pedig nyilván nem. Van hogy egy ideig teljesen jól vagyok, és még tervezgetem is a jövőmet, aztán megnézek egy videót youtubeon, és egy szó, egy mozdulat, és előjönnek a régi emlékek, ahogy mindenki belém rúgott, és hogy azt mondták, "ha a helyedben lennék, már régen fejbe lőttem volna magam". És hogy semmit sem érek, és tehetek bármit, ezek az emlékek visszahúznak, és emlékeztetnek hogy ki is vagyok valójában. Kedves olvasó, ha eljutottál idáig, akkor evidensé válhatott számodra, hogy nem vagyok egészséges ember, ezért ne lepődj meg! Úgy érzem üvölteni tudnék, vannak bizonyos egészségügyi problémáim is, ami miatt nem fogok elmenni orvoshoz, lényeg a lényeg, még az sem kizárt hogy halálos beteg vagyok. Szóval úgy érzem hogy gyűlölök mindenkit, tényleg, mindenkit, azt is aki miatt ilyen roncs lettem, és azt is aki miatt nem, őket csak szimplán azért, mert nem ilyen nyomorultak mint én. Szóval úgy döntöttem, hogy véget vetek ennek az egésznek, amit már nem lehet életnek csúfolni. Mivel nem akarok szenvedni, a halállal, és hogyha nem sikerül akkor elmegyógyintézetben, lenni még sokáig, és nyugtatókon, szobanövényként tengetni napjaimat, a vonat a legcélszerűbb megoldás. Önző vagyok? Igen az vagyok, és még nagyon igazságtalan is a vezetővel, is, és mindenki mással is aki látja, de mivel én egész életemben mások önzősége miatt szenvedtem, úgy érzem, hogy ez egyszer, megengedhetem magamnak. Anyámat sajnálom egy picit, mert biztos beleőrülne, de igazából, rá meg azért vagyok dühös, mert megszült. Ha eleve meg sem szül, ő sem aggódik a az idióta elcseszett fia miatt, és én sem szenvedek ennyit. Viszont, szeretnék a halálommal üzenni valamit, azt akarom üzenni az embereknek, hogy jobban figyeljenek egymásra, és ne csak akkor álljon ki mellette a fél világ, ha valami divatos, szubkultúra tagja, hanem akkor is, amikor életre szóló lelki sebeket, okoznak neki. Szeretnék írni egy könyvet, és mindenkit megemlítek benne, aki ezt tette velem. Nem csak azért mert gyűlölöm őket, mert magamat sokkal jobban utálom mindenkinél, ha ez nem így lenne, megölni sem lennék képes magamat. De azért szeretném hogy a tanárok, és a diákok is, akik "hozzásegítettek" ehez az egészhez, tudják meg, hogy annak amit tettek súlya van, és ezzel éljenek tovább. De, ha nem fognak, akkor is jobban utálom magamat náluk, szóval annyira az sem érdekel.Kedves olvasó! Nagyon köszönöm a figyelmed, és hogy időt szántál az írásomra és végig olvastad! És nyugodtan, írhatsz véleményt is.