Miből eredhet ez a probléma, és hogyan tudnám kezelni? 17/L

Szóval bele is csapok, a gondom az lenne, hogy már-már beteges módon maximalista vagyok magammal szemben, szinte minden tekintetben. A külsőmmel nevetségesen sok időt töltök el, ez szinte szenvedéllyé vált az évek során. Naponta minimum 2-szer fürdök, reggel majdnem egy órát sminkelek, bár így se használok sokat, inkább csak mindent aprólékosan csinálok. Volt, hogy amiatt késtem el suliból, mert kikészültem, hogy a szempillaspirál felkenődött egy tüsszentéssel a szemhéjamra. Az ilyesmi szituációk egyébként a sírba tudnak kergetni, a sírógörcs kerülget néha, amikor a hajam pont nem úgy áll ahogy akarom, vagy csipás véletlen a szemem. Megszállottan azt gondolom, hogy csakis az lehet boldog és az élhet kiegyensúlyozott párkapcsolatban, aki magához képest tökéletesen néz ki. Persze felfogom, hogy ilyen nincs, de magammal szemben mégis irreálisak az elvárásaim. Volt már barátom kétszer is, de mindkettőnek rossz vége lett (ők szakítottak). Azóta pláne mániákusan figyelek a külsőmre, és főleg az zavar, hogy az alkatom erősebb, mint a korosztályomé általában. 165 centi körül vagyok és 58 kiló, de ha 60 felé megy, akkor agybajt kapok. Néha debellának érzem magam más, vékonyabb csajok mellett, pedig a szemeimmel látom, hogy nem rossz az alakom, sokat is edzek érte. De mégis, nem tudom engem hogy lehetne így szeretni, a célom még 5 kiló mínusz.

A belsőmmel kapcsolatban is néha betegek az elvárásaim, főleg a sulis tanulmányaimat tekintve. Budapest egyik legjobb gimijébe járok, kitűnő vagyok, és egyetemre készülök külföldre. Mégis úgy érzem, kevés az, amit tudok. Rettenetesen fel tud bosszantani, ha valamire nem emlékszem, legyen ez évszám vagy bármilyen adat. Ha valami olyat hallok, ami még számomra ismeretlen, azonnal rákeresek. Illetve van pár tantárgy, amikben szeretnék a legjobb lenni az osztályomon belül is, ez akár versengésig szokott fajulni. Például szeretek rajzolni, de vannak akik nálam jóval tehetségesebbek, és ez nagyon rosszul tud érinteni. Kicsit mintha semmiben nem lennék kiemelkedő, a legjobb.

Igazából az lenne a bajom, hogy nagyon ingadozó az önbizalmam, és ez néha odáig fajul, hogy el se tudom képzelni, hogy lehet engem barátként vagy párként szeretni. Néha a tükörbe nézve úgy gondolom, magamhoz képest nem vagyok a maximumon. Az okát igazából nem tudom, a családommal nagyon jó volt mindig is a kapcsolatom, támogatnak és biztatnak mindig mindenben. Én viszont nagyon instabilnak érzem néha magam, pedig erre nincs konkrét okom. Nagyon sok barátom van, népszerűnek számítok, picit vezér szerepem is van, de belül épp az ellenkezőjét érzem. Erősnek és magabiztosnak mutatom magam, szinte még a legközelibb barátaimnak se nyílok meg teljesen. Volt tavaly egy szerelmi csalódásom, amiről tudnak is, de nem mondom el, hogy még mindig nyomaszt a dolog. Magamba folytom a legtöbb problémám, nehezen mondom el másoknak, nem szeretek gyengének tűnni. Azonban néha ellenkezőleg, játszom a kislányt, direkt érzelmeskedem.

A jövőmmel kapcsolatban tudom mit szeretnék, de amikor elképzelem magam egy stabil, jól fizető állásban, lelkiismeret furdalásom van, hogy nem másokon segítek. Küldetésemnek érzem, hogy segítsek a gyengébbeken, rászorulókon, teszek is érte sokat, mégse érzem elégnek. Rengeteget sírok is emiatt, illetve eleve érzelmesebb típus vagyok. Ha boldog vagyok, akkor sok mindent meg tudok tenni, ha nem, akkor még a buszon is azt figyelem, ki mit gondolhat rólam.