Mégis mi értelme van így bárminek is?

Kezdem úgy érezni hogy nincs semmi jelentősége az életemnek. Fiatalabb koromban nyílt voltam, szociális, voltak barátaim. Most viszont? Nincs semmi motivációm, nem vagyok képes kilépni a házból kivéve ha muszáj, nincs egy ember sem az életemben akit barátnak nevezhetnék vagy akivel beszélhetnék. Ha bárkit meglátok hogy rám vagy csak az én irányomba néz, egyből azon jár az eszem, hogy mit gondolhat rólam. "Nézd milyen furcsán áll" "Hogy lehet így felöltözni?" "Milyen furcsa alak, csak bámul maga elé".

Mikor apámnak segítek valamiben és valamit meg kéne oldani olyan mintha az ötleteimet a négy falnak mondanám, van amikor megmondja hogy ne okoskodjak és kész. Ettől úgy érzem magam hogy túl ostoba vagyok még egy alapvető feladat megoldásához is. Jelenleg egyetemen vagyok első éves ahová szívem szerint nem is akartam menni de a szüleim rábeszéltek. Mind idáig jeles tanuló voltam azonban most már egyáltalán nincs bennem akarat és ez meg is látszik. Az első vizsgám egy hét múlva lesz alig készültem rá és minap az anyám kijelentette hogy mennyire csalódott bennem, hiszen mindenki agyonra tanulja magát vizsgaidőszak alatt én pedig csak vegetálok. Ő volt az utolsó személy akitől ilyen megjegyzést vártam.

Kezdem úgy érezni hogy elegem van az életből. Minden nap valami végett stresszelek. Ha nem az végett hogy leadandóm van iskolában akkor találok valami mást. Mentálisan kivagyok készülve. Alig eszek, vagy alszok. Nem járok ki sehová az egyetemen kívül. Nincs ami motiváljon, csak azt várom folyton hogy vége legyen a napnak és mehessek haza elzárkózni a kis burkomba, ott legalább senkinek nem okozok csalódást. Már arra sem emlékszem hogy mikor voltam igazán boldog, nem csak színlelten boldog.

Nem tudom mi mehetett tönkre az életem során hogy ilyenné váltam, de kezdem úgy érezni hogy az lenne a legegyszerűbb ha vége lenne az egésznek.