Mit tegyek, hogy jobban érezzem magam?

Kezdjük ott, hogy egy 16 éves lány vagyok. Mostanában eléggé rosszul érzem magam lelkileg is.

Az egész azzal kezdődött, hogy kb szeptemberben elváltak a szüleim. Lelkileg összezuhantam, azóta már nagyjából feldolgoztam, és elfogadtam, hiszen nem volt más lehetőségem. Viszont minden egyes nap rámjön a sírhatnék, mindenen kiakadok, például hogy nem megy össze a táskám, vagy kiesik valami a kezemből. Tehát a legapróbb dolgokra már úgy reagálok, hogy tiszta könny a szemem, és alig tudom visszafolytani a sírást.

Aztán, Budapest szinte legjobb gimnáziumába járok, ahol nyilván nagyon sokat kell tanulni. Én már ezt sem bírom, és emiatt is gyakran sírok. Pedig nincs baj az átlagommal, hiszen bőven 4,5 felett van. Persze a külsőmet sem tudom elfogadni (a belső tulajdonságaimat sem.)

A családomtól semmit nem kapok, még egy jó szót sem. A szülinapomat is majdnem elfelejtették. Persze ritkán kapok egy-két kedves szót(1-2 havonta egyszer max..)

Az iskolában szinte mindig boldog vagyok, imádom a sulimat és nagyon rendes mindenki. Viszont ha véletlenül rámtör a rossz kedv, az az egész napomat elrontja, és arra a napra rossz kedvem lesz.

Barátaim is vannak, de ők nem veszik komolyan a problémáimat, és azt mondják, hogy túlreagálom. Ami lehet hogy igaz, de nyilván arra várok, hogy segítsenek. Az is elszomorít hogy nincs kapcsolatom az életben, mármint barátom. Pedig lett volna rá lehetőségem, de akkor még nem éreztem azt, hogy szükségem lenne egy kapcsolatra. Jelenleg nem hiszem hogy bárki is szóba állna egy “lelki ronccsal”. Úgy érzem, ha lenne egy barátom, akkor ő (gondolom) szeretne, meghallgatna és tanácsot adna. Hiányzik valaki akit bármikor felhívhatok, megölelhetek, megvigasztal ha sírok, számíthatok rá és törődik azzal ha rosszul vagyok.

Itthon sokszor megkaptam már azt is, hogy nem fogom semmire vinni, és hogy egy önző tehetségtelen ember vagyok. Önző pedig végképp nem vagyok, inkább az ellentettje. Általánosban még a k**va jelzőt is megkaptam, pedig barátom sem volt, a viselkedésem pedig nem adott okot erre a jelzőre. Már nem látom semmiben a jót, azt érzem, hogy kihasználnak. Reggelente úgy kelek fel, hogy sírni tudnék. Legszívesebben kollégiumba mennék, hátha javítana valamin, de anyám nem engedi.

Valaki volt már ilyen helyzetben? Segítségeket, véleményeket várok. Ne haragudjatok, ha van benne hiba, vagy ha valahol értelmetlen.

Tudom kicsit hosszú lett, de előre köszönöm annak aki elolvassa!:)