Mit kezdhetnék magammal szerintetek?

Gyakorlatilag képtelen vagyok 5 percnél hosszabb ideig nem gondolni arra, hogy egy nap (semmiképpen sem soká, hiszen 70 év is nagyon gyorsan elszáll) vége fog szakadni a létezésemnek, különösen az a tudat őrjít meg, hogy fogalmam sem lehet, pontosan mikor. 3 éve ütötte fel nálam ez a probléma a fejét először, akkor eltelt 2 hónapom azzal, hogy vagy otthon rettegtem sírás közeli állapotban 0-24, és méregettem a vérnyomásomat meg a testhőmérsékletemet óránként többször, vagy vizsgálatra mentem, hogy a végére járjak valamilyen – többnyire csak bemagyarázott – testi panaszomnak. Közölték, hogy pánikbeteg vagyok (voltak rohamaim is), kaptam nyugtatót és antidepresszánst. Több pszichológusnál jártam azóta, de egyikük segítségével sem sikerült elérnem, hogy egészséges legyek. Őszintén szólva elképzelni sem nagyon tudom, mi az, amit képesek lehetnének megtenni a javulásom érdekében, csak azokat a problémákat fogalmazták meg, amelyeknek a létezéséről eleve tudtam már (kedvezőtlen családi háttér, feldolgozatlan gyerekkori traumák, érzelmi stabilitás hiánya, önértékelési zavarok, kirekesztettség érzés stb.), illetve megmondták, hogy tereljem el a figyelmemet az elmúlásról pozitív dolgokkal. Boldog nem lettem, de a gyógyszerek képessé tettek a mindennapi teendőim ellátására, le is tudtam érettségizni, aztán tavaly nyáron úgy döntöttem, megpróbálok nem szedni semmit. Természetesen nem lett jó vége, ősszel ballaghattam vissza a pszichiáterhez, aki diagnosztizált bipoláris zavarral, és felírt valami teljesen mást, plusz olyan antipszichotikumot, ami eléggé kiüti az embert ahhoz, hogy el tudjon aludni este. Jelenleg ott tartok, hogy hol jobban el tudom viselni az életet, hol kevésbé, borzasztóan motiválatlan vagyok mindenhez, szóval semmi produktívat nem csinálok a tanuláson kívül (persze azt is mindig az utolsó utáni pillanatban kezdem el, így embertelen mennyiségű lecke halmozódik fel néhány napra), elkészülni sem tudok időben, állandóan elkések mindenhonnan, gyakran tör rám falási kényszer, és iszonyatosan magányosnak érzem magam annak ellenére is, hogy van kikkel beszélnem. Felváltva munkál bennem halálfélelem és halálvágy, szoktam gondolni öngyilkosságra, mert úgy legalább nem kellene idegeskednem azon, hogy vajon mikor szűnök meg, és becsavarodnom ettől a bizonytalanságtól, meg azon agyalnom folyton, hogy mennyire nincs értelme semminek. Ilyen pszichés állapotban gyanítom, egyébként sem élnék annyi ideig, mint mások.

Igazából sok mindent nem várok ettől a kérdéstől, csak gondoltam, könnyítek kicsit a lelkemen azáltal, hogy leírom ezt a sok hülyeséget.