SEGÍTSÉG! Mit kezdhetnék magammal ebben az állapotban?

Még az utolsó előtti válaszolónak:

Nem vagyok elégedett a külsőmmel, kifejezetten csúnyának, rondának tartom magam. Semmi szépet nem látok magamban.

Elég nehéz megfogalmazni, hogy mit szeretek, mert szinte semmit nem szeretek magamban. Minden vagy semmi. Végletekben mozgok. Én racionálisan szeretem magam, ha ezt lehet így mondani. Ilyenné alakítottam magam: kritikussá, maximalistává, keménnyé, szókimondóvá. Még el is fogadnám magam, ha elfogadnának. De nem fogadnak így el. Pedig ilyen vagyok, csak ez az emberek számára idegen és nem kényelmes. Ezért néha mindezeket utálom magamban.

Érdeklődési köröm.... Szinte minden érdekel, ami tudományos, érdekes, valamilyen új nézőpontból közelít meg valamit. Szerencsére nem kattantam még be annyira, hogy ne működjön az agyam, ezért tanulni szoktam. Amikor szellemileg kifáradok, néha semmit nem csinálok, csak nézek magam elé napokig. Néha papírra vetem a gondolataimat. A szoronság sokmindenben akadályoz sajnos, a mindennapi életemben is.

A legszebb, hogy még nem őrültem meg. Sőt, nagyon racionálisan próbálom vezetni az életem, hogy ne csússzak szét (néha megtörténik). A legrosszabb, hogy nem fogadnak el így. Nagyon félek már így egyedül, lassan a szüleimet is idegeneknek érzem. Próbáltam magam függetleníteni a környezetem véleményétől, visszajelzéseitől, mert úgy gondoltam, ez az egyetlen út, hogy önmagam lehessek és ne roppanjak össze. Mert ameddig az ember függő, másoknak akar megfelelni, addig nem lehet önmaga. Azt hiszem, már annyira elvadultam, hogy nem tudom kezelni az emberek közelségét. Szerintem furán viselkedem, sőt, már egyáltalán nem tudok hogyan kéne viselkednem bizonyos helyzetekben. Nem tanultam meg, mindig egyedül voltam. Sokszor furán néznek rám, lehet, hogy nem az elvárt válaszreakció érkezik felőlem. Hát, ez a nagy helyzet.

Hát, 20 éves leszek. De ez a dolog nálam nem új keletű, egész kis koromban kialakult. Tisztában vagyok a gyökereivel. Részben az, hogy folyton másokhoz hasonlítgattak, és azt táplálták belém, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb, legszarabb. Gyerekkoromban elbújtam magamba, és sok-sok éven keresztül elő se jöttem. A negtívumokból kovácsoltam erőt, hogy megmutassam nem vagyok szar, sőt, én akartam a legjobb lenni. Fordítva működöm. Mivel sosem dicsértek, nem tudom elfogadni mai napig, amikor ezt teszik. Küzdöttem egész életemben, elsősorban magammal. Mint mondtam, ez az állandó én-külvilág-konfliktus annyira elharapódzott, hogy ide jutottam. A külvilág megszűnni látszik, az én magába roskad.

Utolsó válaszoló:

Lány vagyok. Az a gond, hogy nincs aki véleményváltozást idézne elő, mert nincs senkim. Már a szüleimmel sem beszélek, mert nem értenek meg, nem értenek semmit. Mindig szerettem volna egy barátot, de mióta az eszem tudom, senki sem közeledett hozzám. Én mindig próbáltam kezdeményezni, vagy szánalomból szóba álltak, vagy elfordultak tőlem, de előbb-utóbb minden barátságnak vége lett, többnyire én csalódtam. Megfogadtam, hogy nem érdekel többé, egyedül is megleszek. Nincs szükségem ilyen emberekre. Általában csak azok álltak szóba velem, akikkel valamiért senki nem akart barátkozni, aztán ahogy került más, gyorsan elpártoltak tőlem. Vagy elárultak. Vagy titokban gyűlöltek. Óriási kompromisszumokat vállaltam régebb, hogy barátaim legyenek. Teljesen háttérbe szorítottam magamat. Áh, ezek nem is voltak barátságok, kár beszélni róluk. Az eredmény mindig ugyanaz volt: magamra maradtam, ki kellett húznom magam a gödörből és továbbmennem.