Lehet, hogy azért se értenek meg, érzik át a fájdalmamat, mert úgy tűnik, küzdök, van ötletem, van B-tervem?

Nagyon sok dologgal küzdök, ami nekem túl nehéz és nem tudom megemészteni.

Talán a legkellemetlenebb a még diagnosztizálatlan mentális betegségem (vagy betegségeim) és a kellemetlen munkám. A napi kb 17 ébren töltött órából 9 néha szinte maga a pokol (számomra), de majdnem minden nap legalább kellemetlen.

A magány nagyon felőröl.

A barátaim nem látják rajtam, hogy lelkileg olyan mélyen vagyok, hogy szerintem az összeomlás jön.

Ha mesélnék, lehurrognak, lekicsinylik a gondjaimat, nem tudom, szimplán lusták meghallgatni vagy csak az a cél, hogy átterelődjön a szó a maguk problémáira.

Néha olyan dolgokat mondanak, amivel akaratukon kívül is mélyen megbántanak, pl: azért nem tudtál elhelyezkedni a végzettségeiddel, mert nem akartál.

Egyedül vagyok az érzelmeimmel, félelmeimmel, a nagy felelősséggel járó döntéseimmel, az idegességemmel, a stesszemmel.

Tanulok, angolozok, sportolgatok, néha szervezek kisebb programokat.

Lehet, hogy ezt látják? Erősnek látnak?

A szakadék szélén állok, teljes reménytelenségben.

Nem hinném, hogy 5 év múlva élni fogok, ha mégis, egy egyedülálló, idegroncs, kevés pénzből, rossz munkahelyeken tengődő, betegségekkel teli embeert látok.

Sos.