Borderline felnőttek, ti hogy boldogultok a mindennapi teendőkkel?

Borderrline-os vagyok, 4 évvel ezelőtt állapították meg. Emlékszem, először a pszichiáter azt mondta, mielőtt meg lettek volna az eredményeim, hogy első ránézésre ez egy állapot, amiből 20 éven belül skizofrénia alakulhat ki; az eredmények után mondta, hogy bocsánat, ez Border-line.

Gyógyszereket szedettek velem, hogy boldoguljak a teendőimmel. Akkor voltam 23. És lelkileg én egyre rosszabbul voltam, ráadásul fizikai gondokat is okozott. Akkor volt időszakom, hogy az ágyból nem tudtam kikelni, tv-zni se akartam, az, ha a mosdóba kimentem már megterhelőnek számított. De nem, mert keserű voltam hozzá, hanem mert fizikailag rosszul voltam, ha meg kellett tennem egy apróságot. Akkor még egyetemista voltam, az utolsó éveimben és rengeteget mulasztottam. Ha valamit mégis meg kellett tennem, mert kiparancsoltak pl az egyetemre, az út elején érthetetlen pánik uralt, szédültem és vagy szúrt a gyomrom vagy hányingerem volt és a napot se tudtam végig csinálni. Volt, hogy a mentő vitt el az egyetemről, annyira rosszul éreztem magam.

Még arra is emlékszem, hogy feküdtem az ágyban és sokszor alig kaptam levegőt meg zsibbadtak a végtagjaim.

Ahogy említettem, lelkileg se voltam jól. A tudásommal nem volt gond, a viselkedésem kezdett lesüllyedni egy öt éves szintjére. Pl volt, hogy idegenek előtt is elkezdtem sírni, meg nagyon furán viselkedtem. A családom azt hitte, hogy ennél már nem lesz jobb, csak rosszabb és agódott, hogy 23 évesen szellemileg visszafejlődök.

Betegnek mondtak az orvosok, hát annak is gondoltam magam. A végén már a határaimat se ismertem és a szeretteimmel léptem fel úgy, ahogy már visszataszító.

Sokat ittam, eleinte otthon, aztán már annyira nem érdekelt, hogy az egyetemre is bevittem az alkoholt és volt egy nap amikor részegen flangáltam bent.

Egyszer elegem lett és nem szedtem be több gyógyszert. De nem szóltam senkinek (a mai napig nem tudják) Fizikailag napról napra kezdtem jobban lenni. Aztán a lelkem is kezdett rendbejönni. Szépen kezdtem beleébredni a valóságba; komolyabb lett a modorom, nyugodtabb, megfontoltabb voltam. Képes voltam elhagyni a lakásom; már pl nem jelentettek az apróságok, mint hogy elmosni egy kanalat gondot. Az étvágyam is helyrejött és átlagos emberként kedztem viselkedni.

A változás látványos volt. A családom nagyon örült a pozitív javulásnak és az orvosok is. 1,5 évvel rá pedig hivatalosan is "leállítottak" a gyógyszerekről (fokozatosan, mindig fél pirulával kevesebbett kellett szednem 3 havonta, de persze én már nem szedtem gyógyszert ugyebár). Mivel a Border-line nem olyan amiből kigyógyul az ember, hanem egy tulajdonság; mint pl hogy barna a szeme valakinek - és csak megtanulni lehet vele teljes életet élni, ezért szimplán sikertörténetnek könyveltek el.

Most 28 éves vagyok.

Nincsenek már olyan szakaszaim, hogy az apróságokat megterhelő teljesítenem. Ha boltba kell mennem, akkor sem olyan, mintha a MontEverestet kéne megmásznom.

Sőt, kirándulni szoktam eljárni hétvégente.

Viszont hajlamos vagyok magam alá zuhanni és mély letargiába zuhanni, ha eglész nap nem teszek semmit, ezért mindig igyekszem lekötjni magam, otthon is.

Az ellenőrizgetés megmaradt, azzal kezdődött amúgy a Borderline jelentkezése is nálam; még vissza kell szaladgálnom a lakásba, leellenőrizni, hogy lekapcsoltam e a villanyt, bezártam e az ajtót, stb.

Az alkoholos estéket már nem kívánom. Olyan szinten nem iszok alkoholt, hogy februárban fél pohár bort ittam egy búcsúbulin és a fejembe szállt. És nem vonz maga ez, hogy részeg legyek, meg másnap fájjon a gyomrom meg a fejem.

Amikor 23 voltam és a gyógyszeres korszakom volt, állt a kosz a lakásban, volt olyan edény amit vastagon borított a penész; most ha bejönne egy tisztaságmániás, elájulna biztosan, mert nem 5 percenként makulátlanra varázsolom a lakást, de azért otthonos, szóval, ha nem Édesanyám jön, hanem egy barátom vagy egy másik rokonom, nem undorodva fordul már ki a szagtól és a látványtól.

Már van türelmem a barátokhoz, nincs az, hogy a találkozókra úgy kell elimádkozniuk vagy nekik átjárniuk, ha látni akarnak, hanem el tudok menni, nem lépek le 10 perc után és órákon át jól vagyunk, de azért sokszor áthívom magamhoz őket; nem lustaságból, csak időközben lettek kutyáim és őket nehezebb másik kerületbe átszállítani.

Pánikrohamaim vannak még; de régebben spontán is előjöttek, most már csak tűzriadóknál a munkahelyen.

A munlkahelyen végig tudom csinálni a napot, nincs, hogy el kell kéredzkednem (mint egyetemen az óra közepén). Volt azért, de akkor vagy full lázas voltam vagy vakbélgyanúval kórházba vittek, tehát nem az a pár órás rosszullét a lelkiállapotom miatt.

A felpörgés igazából nekem a gyógyszeres korszakom előtt volt - majd a gyógyszer után visszajött. A felpörgés az nagyon durva volt és a kollégák nem is szerettek velem lenni miatta, mert vagy nagyon magamba fordultam és magányra vágytam és haraptam, ha hpzzám szóltak vagy nagyon pörögtem, de már idegesítően és se én nem bírtam a feles energiákkal, se ők. Még az is gond volt, hogy a nagy pörgésemnél annyira zavartam másokat, hogy durván (de jogosan) kiabáltak rám és olyankor egyik pillanatról a másikra zuhantam a padlóra.

Ezzel is sikerült kezdenem valamit és igazából 26 éves korom végére tanultam meg kontrolban tartani a hangulatom, hogy ne legyenek kilengéseim, hanem egy mások számára is elviselhető modorom legyen. Azóta nem is volt se olyan, hogy el kellett volna zavarnom valakit, mert épp zavart mindenki jelenléte, de olyan se, hogy rám kellett szólnia az embereknek, mert nem bírtak elviselni.

Azért még bennem van pár apróság a borderline-ból; de már az is szép teljesítmény, hogy ezek csak a lekicsinyített, egcsonkított másai a régi, erősen, gonosz, heves szörnyetegeknek.

Először Rivotril+Rexetint írtak fel. A rivotrilt kellett szednem először, azt fél tablettánként növelték és amikor elértem a szükséges napi mennyiséget, elkezdték hozzáadni a rexetint, de attól volt egy nagyon kellemetlen mellékhatás, ami miatt ezt átváltották Stimulotonra.

Eleinte csak fáradt voltam a rivotriltól (emlékszem, első nap csak aludtam tőle).

Azt mondták, hogy 3 hét, amíg egy ilyen fajta gyógyszer beáll - ezért is van az, hogyha szuicid gondolataid vannak és nincs aki vigyázzon Rád, akkor 3 hétre kórházba be kell feküdnöd, mert 3 hétig még nem leszel jobban. De nekem ettől függetlenóül nem segített és 3 hét után csak rosszabbul voltam, mind fizikailag, mind lelkileg.

Korábban nagyon nehezen mentek a napok, dühkitörések, napi szinten öncsonkítás, borzalmas féltékenység ok nélkül ( ez még most is meg van), a szélsőséges hangulatingadozások amiket szinte már "nem tudtam követni". Most ezek többnyire eltűntek, de lettek járulékos tünetek, most azokkal küzdök.

Na meg a 9 pszichiátriai osztályos kezelés....és még csak 22 éves vagyok.