Éreztetek már ilyen tartós magányt?

Azt érzem elég régóta jó pár éve, hogy totál egyedül vagyok, senkim nincs anyán kívül. Ő az akiben megbízom senki más. Valahogy sorra jöttek a csalódások emberekben, rokonokban, és maradt a felszínes csevej, mélység nélkül.

Nincs kapcsolatom emberekkel, nem járok el sehova, nincsenek beszélgető társaim/barátaim. Csak Ő van. Próbálkozom ismerkedni lányokkal, de nem igazán sikerülnek a dolgok. Még randiig sem jutottam el. 2 éve vagyok ennyire magányosan, miután előző kapcsolatom tönkre ment. Az sem volt egy jó kapcsolat. Olyan erőtlennek érzem ezt a törekvésem, próbálok meríteni önbizalmat de nincs semmi pozitiv a múltamban. Magyarán aki lány tetszett volna nekem azt meg tudtam volna ""szerezni"" (idézőjelben !!).

33 vagyok, és úgy érzem teljesen magam mint aki megöregedett. Eljárt az idő felette.

Ugyanakkor nagyon erős lett a kötelék anya felé, és féltem. Senkim nincs rajta kívül. Ez elég nyomasztó érzés. Ugyan akkor meg eszembe jut, miért fogom így fel, hiszen örülnöm kéne annak hogy Ő még velem van.

Teljesen szorongó lettem. Van hogy este nem tudok elaludni, van hogy sírok, van hogy úgy érzem magam mint egy elzárt ember a tömegben akinek nincs kontaktja a külvilággal. Környezetemben sokan elköltöztek, korombeli lányok már nincsenek is, csak fiatalok.

Zavar hogy anyát is zavarja hogy nincs senkim, és hogy nem sikerül. Van aki így érzett sokáig, és valahogy átlibbent a tó ama oldalára? (kilépett ebből az állapotból)