Más lehetőség nincs ebben a helyzetben, csak a szakemberek? (Egy picit hosszú, de nagyon hálás lennék ha segítenél)

Néha elgondolkozom, hogy ez csak hiszti, vagy valós probléma-e. Már nem tudom elkülöníteni a kettőt, mert mindig azt hallom, hogy a tinédzser gyerkőcöknek nem lehet valós problémájuk, hogy ők csak hisztiznek. Az én családi hátterem, nem a legjobb. Mindig azt hittem, ez normális, de ahogyan kiléptem a belső szűk, családi körből, látom, hogy ez nem egy ideális és átlagos élet.

Édesanyámmal már régen megromlott a kapcsolatunk, 3.-nak születtem a családba, és amikor kis pici voltam, Édesanyám nyakába szakadt rengeteg probléma. Ott volt a válás Édesapámmal és egy haldokló rokont is kellett ápolnia. Nem maradt rám ideje, még máig sem. A munka, a robotolás, hogy legyen mit enni és miből kifizetni a számlákat elviszi azt az időt amit rám tudna fordítani. Otthon dolgozik, így a nap 24 órájában dolgozza ki a lelkét. Volt, hogy haragudtam rá, de már egyáltalán nincs iránta haragom, teljesen megértem, de akkor is fáj, hogy is ne fájna? Már egyáltalán nem érzem szükségét az anyai gondviselésre, mert sajnos már nélküle érzem magam teljesnek. Olyan sokmindenből kimaradt az életemmel kapcsolatban, hogy ha elmondanám neki, összeroppanna és nem tehetek neki még több terhet a nyakába.

Édesapámmal jó volt a kapcsolatunk, de hamar elszakadt. Régen átmentem hozzá 2 hétvégenként, mert ugyebár elváltak a szüleim. De amikor átmentem hozzá, igazából az Édesapám feleségével voltam, az Apukám folyton dolgozott. Sosem volt őszinte a kapcsolatunk. Aztán tavaly elvitt programokra, a felesége nélkül, valahogy az a nőszemély kiutálta az összes testvérem, és engem is kezdett csesztetni. Minden héten 2-szer mentünk valahova Apámmal, de ki kellett mennie külföldre dolgozni, és már egyáltalán nem beszélünk. Nincs egy szülőm se, akiben megbízhatnék vagy megoszthatnám a problémáim.

Édesanyámnak lett egy szeretője, aki mai napig is itt van velünk. Kis ovis voltam, amikor ideköltözött. Ő a legfájóbb pont az életembe, mert véglegesen csalódtam a felnőttekbe. Szexuálisan zaklatott több éven át. Amikor kis ovis voltam, és "játszottunk" többször, aminek az lett a vége, hogy benyúlt a ruhám alá, és a nemi szervemhez vagy a még akkor nem-létező-mellem helyét fogdosta. Mivel sokkal erősebb volt nálam, nem tudtam mit csinálni, ellenkezni. Ígyhát tanultam belőle, már próbáltam vele nem "játszani". Utána több éven keresztül, néha még most is, reggelenként, vagy olyan alkalmakkor, amikor csak 2-en vagyunk 1 helységben mutogatja magát, előttem veri ki és/vagy játszik a farkával. Undorító egy ember és a személyisége is borzalmas. Nárcisztikus és fennhéjazó.

Az egész csalódási folyamat és traumák belesodortak egy depresszióba, még nyáron, amiből a suliváltás és az új környezet kihúzott. Újra jön vissza az a sötét és boldogtalan folyamatos hangulat. A traumám képekben kísért, és nem hagy nyugodni. Nincs olyan nap, amikor nem jutnak eszembe a történtek.

Tudom, eléggé úgy tűnhet, mintha túlozva mesélném, vagy sajátos nézőpontból. De átgondoltam már 1000-szer és nem haragszom olyan személyekre, akik nem tehetnek róla, pl. szüleim. De a fájdalom és keserű szájíz ott van a számban. A molesztálást nem oszthatom meg a szüleimmel, mert az lenne a vége, hogy Édesanyám elhagyná a szeretőjét, és nem hiszem, hogy már találna valaki mást. Szereti őt, és nem vagyok hajlandó önző lenni. Elég súly van a vállán. Mégis a legrosszabb, hogy aki terrorizálta és még most is, azt minden nap látom kell, és el kell játszanom, hogy szeretem.

A szeretet új értelmet nyert. Nem érzek kötődést vagy erős szeretet a szüleim és senki iránt sem. Folyton játszanom kell, hogy minden rendben és, hogy szeretem Édesanyámat és a szeretőjét. Hogy szükségem van rájuk. De akárhányszor rájuk nézek, fájdalom nyilall bele a már nem létező szívembe. Vajon mi lett volna, ha teljesen szép és épp lenne a családom? Valaha leszek mentálisan egészséges? Begyógyulnak egyáltalán ezek a sebek? Mennyire van/lesz ez hátrány? Semmit nem tudok és ez nagyon bizarr. Kerget a kétségbeesés.

Valami ötletek? Erre csak a pszichológus vagy pszichiáter a megoldás? Egyszerűen képtelen vagyok elmenni, és egy felnőttnek elmondani hangosan, szavakkal a történteket. Már mindenkiben csalódtam. Méghozzá meg kimondani... gondolni is félelmetes. Leírni egy anonim oldalra sokkal de sokkal könnyebb. Tanácsok? (Nem sajnáltatni akartam magam, csak segítséget próbálok kérni)

15/L