Rosszul vagyok, írnátok valami biztatót?

Igen!! Ha ez megnyugtat, nem vagy egyedül!!! Nagyon is sok ember vívja meg a harcait nap mint nap, sok pánikbeteg ember van, sokan magányosak, mert félnek társaságba menni, itt gyakorin is napiszinten több ilyen új kérdést is olvashatunk...

Teljesen megértelek és megértem azt, amiben vagy és amiket gondolsz-érzel. Én még nem lettem diagnosztizálva semminek, nem is szertnék a jövőben sem, de én is küzdök ilyen tünetekkel.

Engem az éltet, hogy tudom, hogy a környezetemnek szüksége van rám. Tudjad te is, hogy fontos vagy, egyedi vagy és számítasz! Nagyon is igaz az, hogy nincs tőlünk független valóság. Amúgy az én módszerem az ilyen hullámok esetén az, hogy megélem, de tudom, hogy úgyis el fog múlni. Az is segít, ha motiváló írásokat olvasok, legyen az egy internetes cikk vagy egy könyv, illetve ha zenét hallgatok (zongorazene). Van h egyiksem, csak a szabad levegő, meg a természet látványa (menj ki a kertbe ha van). Ha ez sem, akkor fantáziálok (abban van még némi pozitivizás). Távolinak tűnő dolgokról. Biztosan vannak még álmaid, ha igen, akkor könnyebb a kiút.

Ne feledd, hogy a felhők fölött is ragyog a Nap!

17.L

én is ebben az állapotban voltam, elég durván még tizenéves koromban.

úgy éreztem a világ megkönnyebbülne tőle ha megszabadulnának tőlem.

haragudtam ezért rájuk, és ezért kitaláltam azt, hogy halálra "kínzom" őket.

odamegyek ahhoz aki láthatóan csúnyán néz rám és kényszeresen rányomulok hogy beszélgessünk, és érezze magát minél szarabbul.

igyekeztem minél extrovertáltabban viselkedni, hogy SZENVEDJENEK TŐLEM!

feltettem az életemet arra, hogy az engem utálók életét utolsó vérig megkeserítsem.

...ez sokat használt.

évek múlva már tökre nem érdekelt mit gondolnak rólam.

mai napig vannak akik utálnak, de már arra sem fordítok energiát hogy a létezésükről tudomást vegyek.

sok-sok év telt el azóta.

37/l

Mi az, hogy normális? Gondolod van olyan? Nyugodj meg, senkit sem utál mindenki, de mindenkit utál valaki.

Jobbulást és fel a fejjel!