Semmi önbizalmam nincs, ő is meg fog utálni vagy már lehet, hogy utál is, de egyszerűen nem akarom őt is elveszíteni, mit csináljak? Kilátástalannak érzem az egészet. 😭

Lehet, hogy rossz kategória, de jelenleg kisebb gondom is nagyobb

Hosszú, fontos, de kihagyható rész:

Szóval... Talán kezdjük ott, hogy alakulóban van egy kapcsolatom... Vagy nem tudom, csak tényleg úgy tűnik, de nagyon nem sietünk el semmit...

Na lenyeg, hogy nekem nagyon kevés önbizalmam van, nem igazán hiszek magamban, olyan szinten rondának látom magamat, hogy pld. az utcán úgy érzem, hogy mindenki engem bámul, hogy "úristen, hogy néz ki az a csaj, nem elég, hogy kövér, de még az arca is csúnya és csóró is, mert nem szifon 7-je van", ezért nem nagyon megyek emberek közé, ha pedig mégis, arra előtte napokig tart felkészülnöm, hogy megint emberek, megint kinevetnek, megint megijednek tőlem...

Interneten beszélgettünk elég sokáig a már említett sráccal, de neki volt barátnője, nekem meg barátom (ide tartozik, hogy ő volt eddig az egyetlen olyan fiú, akit nem taszítottam el akarva-akaratlanul is már az ismerkedés ideje alatt, de 2 hónap alatt megutált engem, mert állandóan(?) hisztiztem, bunkó voltam vele stb...aztán talált magának egy szép lányt, akivel nem szégyellt kirakni közös képet instára), így nem nagyon foglalkoztunk azzal, hogy valójában piszok közel lakunk egymáshoz, meg az is közrejátszott ebben, hogy úgy gondoltam, hogy ha látna élőben, jó fényviszonyok, effect és hasonló dolgok nélkül, nem is írna többé, szóval nem tudom...

Teltek a hetek-hónapok, anyám bejelentette, hogy elválik apámtól (akit mellesleg utálok mint a sz@rt, de ez más story, a lényeg, hogy elég nagyrészben miatta voltam kiközösítve évekig a suliban is, mert ugye minek a gyereknek mondjuk normális ruha vagy mindennapi tisztálkodás...), mi anyummal és a tesóimmal elköltöztünk a nagymamámhoz, aki amúgy látszólag kedves, de hosszútávon nehéz együttélni vele, mert hihetetlen maximalista és precíz (ezt tőlünk is elvárja egy bizonyos szinten)...

Úristen, semmi logika nincs ebben az írásban. Kész katasztrófa. Ha nem lennék ennyire sehogy, biztosan nyolcszor visszaolvasnám és minden apró hibát kijavítanék. De nem, most nem. Most nem érdekel az sem, ha tele van szóismétléssel vagy minden negyedik betüt félrenyomtam.

Mindegy. Nem olyan rég az ominózus fiúval elkezdtünk többet beszélgetni, végülis alakulgattak a dolgok. Megbeszéltük, hogy találkozunk, ez kisebb-nagyobb bonyodalmakkal meg is valósult. Huh, hogy én mennyit aggódtam, hogy élőben nem leszek szimpatikus neki! Már az is rossz érzés volt, hogy vékonyabb nálam képen (mondjuk ez nem nehéz...) és azt hittem, hogy nála az kizáró tényező lesz, hogy hozzá képest egy kbszott tehén vagyok, de egyáltalán nem is egy világ vagyunk, ő mezőgazdaságis, én pedig most megyek gimibe... Ettől függetlenül nem buta gyerek, sőt jól el tudunk beszélgetni. Neki sem lehet túl sok önbizalma, pedig én majdhogy tökéletesnek látom őt. Nem, nem vagyok szerelmes belé, dehogy. Vagy nem tudom. De ilyen gyorsan nem. Inkább csak ragaszkodom hozzá, ő egy viszonylag biztos pont az amúgy is romokban heverő életemben, ami amúgy hülyén hangzik lol, és nem is vagyok ilyen depis plcsa általában, tehát ne higyjétek azt, hogy neki is így elkezdek panaszkodni vagy egyebek.:D

Nem tudom, mit írtam le eddig. Zavaros az egész.

Szimpatikus vagyok neki elméletileg.

A beszélgetésünk fele szivecske, de azt hiszem, ez már csak a megszokás hatalma.

Régebben nagyon fsz voltam vele (nem, nem félsziget:DD)

Aztán lettem normálisabb és innen indult az, hogy bejövök neki...

Ami elég nagy probléma, hogy ő elég keveset beszél és én sem mindig tudok kisregénnyit dumálni a hagyma gyökereiről vagy épp arról, hogy mennyiért láttam meggyet a zöldség-gyümölcsösnél.

Néha flegma vagyok és olyankor ő is, na ez nem cuki. Sőt, a néhánál picit többször van ez a helyzet.]:

És amiért ide (ebbe a kategóriába) írtam ki a kérdést: attól rettegek, hogy azért válaszol 1 perccel később, azért nem hívott fel az egyik este, azért nem írt emojit az "oké" után, azért nem említette, hogy találkozhatnánk holnap is (okay, but azt tudja, hogy nem fogok ráérni annyira:l de ha látni akarna engem, nem próbálna akár ha csak 20 percre is, de találkozni velem?), azért nem szivecskézte a profilképem, mert utál engem, mert csak szórakozik, poén az egész vagy mondjuk fogadásból, esetleg valójában van barátnője, kinevet stb.

INKÁBB EZT ÉRDEMESEBB ELOLVASNI:

Már komolyan én érzem betegesnek, amit csinálok. Nem merek neki (ha nem olvastad el az előzőt: a srácnak, akivel alakulgatnak a dolgok apránként) képet küldeni magamról, egy hülye szelfit sem, mert legszívesebben eltakarnám az egész arcomat, vagy inkább úgy az egész külsőmet, a közösségi oldalakon is ha egy rólam készült képen észreveszem, hogy pld. valahol nem úgy áll a hajam, mint ahogy kellene, törlöm. Rejtőzködöm saját magam elől is. Nem nagyon megyek ki a szabad levegőre, ameddig nem sötétedik, mert szomszédok, emberek az utcán, etc, etc...

Vannak álmaim-céljaim, amikért szintén nem küzdök, mert tudom, hogy úgysem sikerülhetnek.

Negatívan állok mindenhez, amihez közöm van, pedig általában vidám és optimista vagyok. Nem hiszem el, hogy kedvel engem. Engem nem szokás kedvelni..:/

Ezt a pesszimista és önbizalomhiányod énemet a flegmaságommal szoktam takargatni, de meg fog utálni, ha eddig még nem sikerült ez neki. Kellene valami MEGOLDÁS, hogy legyen annyi önbizalmam legalább, hogy ne akarjak világgá szaladni, amikor mosolyogva rámnéz. Talán mégis... Vagy nem, nem tudom, nem érdekel. Leírom. Talán szeretem őt és nem akarom, hogy ő is egy legyen azok közül, akiket elijesztettem úgy egyáltalán azzal, aki-ami vagyok.

A kérdés lényege tehát... Öh, mondanám, hogy nincs, de van. Kérlek adjatok bármilyen ötletet-tanácsot arra, hogy hogyan másszak ki az önbizalomhiány sötét szakadékából...Bármi, ami nektek bevált. Az olyanokat lehetőleg hanyagoljátok, amikhez kellenének barátok is, mert azok sem nagyon vannak.

[':