Én vagyok túl érzékeny a múltbeli sérelmeim miatt, vagy lehet alapja az elkeseredettségemnek?

Szögezzük le, hogy felnőtt nő vagyok. Egy olyan nő, akit a mai napig szóban bánt az apja. A Szüleim elváltak, mert az apai részről született féltestvérem tudatát és a folytonos megcsalásokat már nem viselte el anyám. Én vagyok a legidősebb gyerekük. Évekig próblkoztak mire "sikerültem". Ezt úgy ünnepelték meg, hogy születésem után 7 évig gyakorlatilag a dédszüleim neveltek, mert anyám rögtön visszament dolgozni és kiteljesedni. Lett később egy testvérem, akire már jutott ideje a szüleimnek. A mai napig ő a drága, aranyos, kedves, én pedig csak annyit "tudok felmutatni" nekik, hogy szültem egy unokát. Mivel egyéb problémák miatt hazaköltöztünk a férjemmel anyunkámhoz, így én látom el a kertet, házat, állatokat stb. idehaza. Persze ez természetes. A húgomat minkét szülőm ajnározza, míg én csak arra vagyok jó, hogy ha kell valami, segítsek. Tudom, hogy mártír vagyok, de aki nem kapott sosem megbecsülést, az a helyemben hasonlóképp megtenne mindent azért, hogy csak egy kicsit szeressék. Kérdésem: Meddig lehet tűrni azzal a tudattal, hogy nem vagy fontos a családodnak?