Rohamszerű depresszió létezik? Egy-két óráig tart, majd utána eltűnik.

Ha anyira zavar, hogy posztoltál ide, akkor szerintem mindenképp érdemes szakértő segítséget keresni. Iskolapszichológusok általában rendelkezésre állnak és kitudják deríteni, hogy mi lehet a probléma forrása. Túl sok stressz, problémás családi légkör, vagy csak befelé forduló személyiség vagy.

Én is átestem egyébként gyerekkoromban hasonló szakaszokon, úgyhogy szerintem normális. A lényeg igazából, hogy kezeld ezeket a helyzeteket. Barátokkal, családdal, akárkivel beszélgess gyakrabban.. szocializálódj többet, vagy kösd le magad jobban egy hobbival. Igazából ezeket a tanácsokat tudom adni.

Nekem sokat segített, hogy elkezdtem sportolni, kiegyensúlyozottabnak éreztem magam utána. Gyerekkoromban csak futottam, kerékpároztam, ilyesmik.. Nemrég Pestre költöztem és beálltam Tae Kwon Dozni, mert régi vágyam volt, de vidéken nehéz edzéseket találni a közeledben. Az edző társakkal nagyon jó a hangulat, nagyon erős közösség alakul ki, ha másokkal sportolsz.

Én azt mondanám 17 évesen normális, hogy teljesen megváltozik a világról alkotott képed időről időre.

A pánikroham szerű tünetek viszont egyáltalán nem azok.

Mindenképp keress fel egy szakembert.

Nincs az a "pozitív technika", ami megváltja az életed.

Felejtsd el a kiskegyedből, tv-ből, morningshow-ból és hasonló színvonalas helyekről szedett életvezetési tanácsokat.

Nem lenne célszerű feltételezésekbe bocsátkoznom, hogy mi lehet. Válassz egy terapeutát, segítőt, aki segít ennek a kiderítésében. Mindenképp te válassz.

Ezen kívül azt ajánlom, vegyél a kezedbe magad is önismereti könyveket, hogy megértsd a lelki folyamatokat, amik benned zajlanak. Rengeteget segíthet.

Ezek erős hangulatingadozások, kamaszkorban hormonális okuk (is) lehet, illetve a normálisnál valamivel jobban eltolódtak egymástól az én-állapotaid. (Ezek olyanok, mint egyfajta al-személyiségek, mindenkinek vannak, teljesen normális.) A pánik/szorongásos panaszok viszont jelzik, hogy valami nem teljesen OK, ez már nem normális jelenség kamaszkorban sem. (Ez én kamaszkoromban még a pánikbetegség egy tök ismeretlen dolog volt, most meg - kis túlzással - minden 5. ember abban szenved.)

"Az a baj, hogy nem látok egy reménysugarat sem, hogy jobban lennék." - miért?

Az határozottan biztató, hogy nem adod át magad teljesen ezeknek a rossz érzéseknek-gondolatoknak, illetve hogy eltökélten javítani akarsz a helyzeten önsajnálat helyett!

Léteznek pozitív technikák, de ahogy írod, három napig tartanak. A személyiség nagyon nehezen tud változni, leginkább csak súlyos krízishelyzetben képes rá. Az érzéseink, gondolataink, hangulataink mögött az ún. attitűd-szint van, ez a tudatos én és a tudatalatti határvonala, itt nagyon nehéz változni, de nem lehetetlen. (Ahogy írtam, krízis kell - vagy óriási kitartás.) Az attitűdök alatt vannak a sémák, ezekről már nem is tudunk, nemhogy változtassunk rajtuk (esetleg hipnózisban nagyon kicsit). A sémák alatt van a karakter, a személyiség "csontváza", ezen már nem is szabad változtatni próbálni, mert őrület vagy halál lenne az eredménye.

Szóval másokból annyit érzékelsz, mint a Balatonból felette repülve, magadból meg annyit, mint a felszínén úszkálva. Most van a kamaszkorod, amivé most változol, az leszel hátralévő életedben. Úgyhogy csak óvatosan a "technikákkal", meg a "reménysugarakkal". 17 éves vagy, ebből még akármi is lehet.