Normális, hogy ennyire törekszem a tökéletességre? Van még itt aki ilyen? 15/L

Mérges vagyok magamra, ha a legkisebb apróságot is elrontom, ezalatt ilyenekre gondolok

-a dolgozatom nem hibátlan (de még mindig ötös)

-kezdőként nem nyerek egy angolversenyen haladókkal szemben

-tegnap majdnem sírva fakadtam amiatt, hogy egy anorexiás Tumblr-blog szerint az én magasságomhoz (168 cm) 45 kg a tökéletes, én meg 46 vagyok, el is határoztam, hogy ünnepek után lefogyok legalább 45-re

-többször sírtam már amiatt, hogy én csak írni tudok meg nyelveket tanulni (mások szerint kiemelkedően jól), és nem tudok rajzolni, énekelni, táncolni, nem vagyok jó minden tantárgyból (ötös vagyok mindenből, de kémiából hármas) és még csak jó sportoló sem vagyok

-ha egy telefonos játékban nem sikerül elsőre kivinnem egy pályát, rögtön arra gondolok, micsoda egy szerencsétlen vagyok, hogy még ezt sem tudom megcsinálni

-tesiórán focizunk és én nem találom el a labdát

Stb.

Gondolom ebből lejött, hogy állandóan nagyon magas elvárásokat állítok fel magammal szemben (míg másoktól a felét sem várom ennek)

Ezek miatt utálom is magam (mind a kinézetemet, mind a tulajdonságaimat)

Egyébként kb 6 éves korom óta (vagy régebben) vagyok ilyen, az utóbbi 2 évben kicsit "ellustultam", nem akartam ennyire megfelelni, viszont azután, hogy a nyáron lefogytam (55-ről 46 kilóra), visszatért belém ez az eszeveszett törekvés a tökéletességre

Hogyan tudnám szeretni magamat, illetve mitől lehet ez? Érdemes pszichológushoz mennem vele?