Ha 18 évesen is teljesen hidegen hagynak a párkapcsolatok, az tényleg nem normális?

Lány vagyok. Még általános iskolában, amikor a baráti körömben senkinek nem volt semmiféle kapcsolata, sokat gondolkoztam azon, hogy milyen lesz, ha egyszer lesz valakim. Olyan messzinek tűnt, el is fogadtam, hogy az majd csak évek múlva fog bekövetkezni, abban a korban nem is akartam senkit, de nagyon kíváncsi voltam és vártam, hogy elérjem azt a bizonyos kort. Megőrültem egy-két színészért, nyomon követtem őket, élveztem, hogy felelősség és elkötelezettség nélkül egy egész "háremet" listázhatok sorozat- és könyvszereplőkből. Most 18 éves vagyok, az utóbbi időben három fiú is szeretett volna párkapcsolatba kezdeni velem, de nem mentem bele. Mikor megtudtam, hogy többet akarnak, eltávolodtam tőlük, a beszélgetéseink a nullára csökkentek. Sok barátnőmnek van valakije, boldognak is tűnnek, de egyszerűen nem tudom megérteni, miért. Semmi értelmét nem látom egy kapcsolatnak, hacsak nem arról van szó, hogy valaki gyereket szeretne. Nem is vágyom rá, nyűgnek érzem. A szexre sem vágyom más emberrel, a csókot nem élvezem. Nézem, hogy mások kéz a kézben járkálnak, de nem értem, mi lehet ebben olyan jó. Eddig volt két fiú, aki tetszett, de csak külsőre, az első beszélgetésünk alkalmával rájöttem, hogy nekem ilyenre nincs szükségem (ez volt 14 és 17 évesen). Mikor valaki elmondja nekem, hogy aggódik amiatt, hogy nem fog találni senkit maga mellé, meghallgatom, bólogatok, de nem tudom felfogni, miért érzi úgy, hogy szüksége van párkapcsolatra. Jelenleg úgy érzem, szeretnék majd gyereket, de kapcsolatot még mindig nem. Csak addig éreztem ezt a barát-témát vonzónak, amíg elérhetetlennek tűnt, de csókolózni sosem akartam. Az utóbbit már megtapasztaltam, de nem akarom többet. Néha-néha még mindig megkedvelek sorozat- és könyvszereplőket, de az az élettörténetüknek, jelentésüknek szól, azt vettem észre. (Már nem az érdekel, hogy milyen jól néz ki, hanem hogy mennyi mindent átélt már, mégis milyen erős és kitartó.) Nem csalódhattam a fiúkban, hiszen esély sem volt rá. Van célom, úgy összességében boldog vagyok és minimálisan sem érzem azt, hogy nekem párkapcsolat kéne, sőt, inkább gondnak érezném. A barátaim és a családom is furcsállják, hogy minimálisan sem érdekel a téma, nem is hiszik el. Úgy érzem, mintha tizenhat-tizenhét évesen, mikor az első randim megtörtént, kiszálltam volna ebből az egészből, mintha annyi elég is lett volna. Tényleg baj velem?