Ez szerintetek probléma, vagy csak anya túlreagálja?

Azt előre bocsájtanám,hogy depresszióval kezelnek,és gyógyszereket szedek.

Tehát már nagyon rég óta csinálok olyan dolgokat,amiért anya nagyon erősen be szokott szólni,és megijedek,hogy valamit helytelenül csinálok.A szobámban egész nap le van húzva a redőny (nem szeretem a napfényt),és úgy járkálok,miközben beszélek magamhoz (ez már évek óta így megy).Pontosabban nem magamhoz beszélek,hanem kitalált személyekhez.Elképzelek szituációkat,és beszélgetek velük.Közben nevetek,sírok,vagy csalódottá válok,mindig attól függ,hogy milyen fordulatot vesz a beszélgetés.Mindig magától jön a dolog,és egyszer csak azon kapom magamat,hogy már megint csinálom.Néha az utcán is,sőt,régebben rendszeresen csináltam az utcán is.Akkor is előjön,ha társaságban vagyok,és olyankor is elvonulok beszélgetni magammal,mert az jobban érdekel.Tehát élő emberekkel is tudok beszélgetni,de ez nem helyettesíti az én kitalációimat,úgymond nem elégít ki.Én személy szerint ezt nem találom rossznak,mert fejleszti a szociális készségeimet,és nem érzem,hogy rossz hatással van rám,vagy másokra,bár ha napokig csinálom 0-24-ben,kissé befordulok.Viszont ahogyan anya kiabál velem,hogy hagyjam már abba,bűntudatot kelt bennem a dolog.Ugye ezzel nincsen semmi baj? Szeretném az őszinte véleményeteket kérni.Előre is köszönöm!