Depresszió lenne?

Alapjáraton egy átlagos gyerek voltam, fogjuk rá átlagos családdal. Volt egy nővérem aki szellemi fogyatékos volt. Mikor meghalt (6 éve) elkezdtem eltávolodni az osztálytársaimtól, tanároktól, úgy átlagban az emberektől. Elkezdtem érezni egy súlyt a vállamon mivel a testvérem halála után mindkét szülő eljárt dolgozni. Mondhatom "önállósodtam". Rá 3 évre édesapám is elhunyt munkahelyi balesetben. Ez volt az a pont ahol megtörtem. Hetekig fel sem keltem az ágyból. Hetekig nem szóltam senkihez. Ha megpróbáltam akkor is elkezdtem sírni. Aztán elkezdtek romlani a jegyeim(4-5-ről 3-4-re). Most középiskolás vagyok és több tantárgyból is küzdök csak azért hogy ne bukjak meg. De van mikor rám jönnek a saját gondolataim. Megéri? Miért nem végeztem még magammal? Úgysem ér sokat az emberi élet. Senki sem több nálam, sem kevesebb. Ugyanannyit ér. Egy golyó. Nem tudom legyűrni magamban ezt a szuicid gondolkodást. Sem az élet értelmének többszörös megkérdőjelezését. Egyszerűen azon a ponton vagyok ahol már semmi sem érdekel. Semmi pontos gondolatom nincs a jövőmról.