Nem csak dobálózom vele, tényleg depressziós vagyok (? )

"Valaki segítsen.. Egyedül vagyok."

Te nem depressziós vagy, csak életképtelen. Várod a megmentőt, miközben te otthon hemperegsz, hát akkor jó sokáig várhatsz. Senki nem fog bekopogni és elhívni téged sportolni, bulizni, vagy randizni.

"Nem járok pszichológushoz, mert úgy is csak annyit mondana, hogy ha keresnék munkát megváltozna az életem."

Ja értem. Te is az a fajta "férfi" vagy, aki úgy vergődik otthon, hogy közben a szülei nyakán élősködik. Ez a gondolat nem zavar, nem tesz depresszióssá.

Ôsszegezve, dolgozni nem akarsz, pszichológushoz menni nem akarsz, emberek közé menni nem akarsz... akkor mégis mit szeretnél? Gondolod, hogy egy szép napon egy szexis és gazdag lány küldeni fog egy limuzint, hogy utazz el hozzá, költözz oda, csak a te szerelmedre várt eddig és szeretne eltartani is?

Ne haragudj, de a 2. sornál rosszul lettem.

Gonosz leszek az őszinteségemmel, de pont ezért nincsenek barátaid.

Fejezd be a vinnyogást, és kelj fel a fenébe, szerinted mégis ki kíváncsi erre?

Kinek kéne mozdulnia a te érdekedben, ha nem magadnak?

Bipoláris vagyok, avagy mániás depressziós, mégsem nyűglődöm így. Rossz kedvem van, vannak rossz napjaim, néha arra sincs erőm, hogy pisilni kimenjek, de ebből a környezetem semmit nem vesz észre, mert nem vinnyogok, nem rimánkodok, nem "depizek", hanem harcolok. Nő létemre.

Manapság divat lett ez a "férfiak" körében, vagy nem tudom, de legalább 30 ilyen szánalomhalom havert pattintottam le, a fene akarja ezt hallgatni.

Beszélni nem lehet velük, mert jön a szöveg, mint itt, hogy "úgy is csak annyit mondana, hogy ha keresnék munkát megváltozna az életem", de tenni azt nem tesznek semmit, csak fetrengenek a meleg szarban... közben fele annyi problémájuk nincs az életben, mint egy átlag embernek.

Egyedül vagy, depizel, drágám? Akkor mássz ki a gép elől, és menj ki az emberek közé.

Ja, és találj munkát. Megváltozik az életed.

Ti nem "depiztek", jól mondták feljebb, életképtelenek vagytok. Nem akartok semmit csinálni.

Az ember kétmillió megoldást kínál, egyik se jó, egyik se érdekel, egyikért se akartok tenni, csak ültök a seggeteken, és vernyogtok, mint egy fürdős k...

Próbáltál már életedben egyszer is dolgozni? Emberek közé merészkedni?

Vagy várod, hogy mennyei fénycsóva kíséretében bevágódjon az ablakon Pamela Anderson, és dús keblei közé szorítva kivigyen szórakozni?

nekem is voltak már rosszabb időszakaim, én is voltam depressziós, én is befordultam és szenvedtem és nekem se segített soha semmi ilyesmi és engem is ugyanúgy elkerültek miatta az emberek...

nézd, attól nem lesz jobb az életed, hogy csak panaszkodsz és sajnálod, vagy sajnáltatod magad. az senkinek nem vonzó program, hogy sajnálni kell téged. nekem is van egy csomó ismerősöm, akik folyton sajnáltatják magukat. sajnálom őket, de ha nem tesznek a saját problémáik megoldásáért (márpedig nem tesznek), akkor csak panaszkodás lesz, változás meg nem. és ez egy idő után baromi unalmas mindenkinek. a folyton panaszkodó embereket elkerülik, mert a panaszkodás unalmas. főleg, ha valakinek mindig ugyanaz a világfájdalma és sosem tesz érte semmit, hogy megváltozzon.

ahhoz, hogy valakit érdekelj, legyél érdekes, szórakoztató, kellemes társaság, akivel jól érezheti magát az ember. keress olyan programokat, amiket szívesen csinálnál és amit más is szívesen csinálna veled, vagy ahol találkozhatsz olyankokkal, akik ugyanazt élvezik, mint te, így akár együtt is csinálhatjátok.

a munka nem megoldás a depressziódra, de legalább részmegoldás arra, hogy ne csak otthon ülj, ne csak szenvedj, hanem csinálj valamit, új emberekkel találkozhass, új élményekkel gazdagodhass, legyen miről beszélgetned az emberekkel és nem utolsó sorban még meg is lehet élni belőle.