A lentebb leírtakból gondolva, depressziós vagyok?

. Aztán hirtelen be lettem zárva (nem is számoltam vele, azt hittem, hónom alá kapom és viszem, persze nem így lett), nem unatkozom itthon, de valami ürességet érzek. Arra gondolok, hogy másnap elmegyek csavarogni, mert már babakocsival el tudunk erre-arra menni, de egyszerűen valami visszahúz, elkészülök és nem tudunk elindulni. Ha el is indulunk, furcsa érzés jön rám, szédülök, nem járok egyenesen és haza akarok jönni. Már kétszer visszafordultam emiatt. Ha van velem valaki, akkor semmi baj. De sajnos az nagyon ritkán van, mert senkinek sincs ideje velem lenni vagy engem kisérgetni. Teljesen egyedül vagyok, a szülők messze, a barátok dolgoznak, a párom csak aludni jár haza, annyit dolgozik.

Most is itthon ülök, szépen felöltözve, mert hazajöttem, mert itthon hagytam a telefonom. De nem akarok újra elindulni, mert félek, hogy rámjön a szédülés. Nem merek senkihez sem szólni, pedig régen idegenekkel is beszélgettem sokat, egyszerűen nem tudok értelmes mondatokat alkotni (írásban persze más), csak nézek bután és nagyon szégyellem, mert félek, hogy mindenki butának tart.

A pánikbetegségnek a főbb tünete a gombóc a torokban, meg a mellkasi szorítás, ha jól tudom, ezek nincsenek nálam. Viszont elveszettség érzés van, félelem a kontrollvesztéstől, izzadás, szédülés, reszketés (ritkán), és rettenetesen rossz a közérzetem. Úgy érzem, a családom elfordult tőlem, illetve aki nem, annak meg nem beszélhetek az egészről, mert összeomlana, hogy az ő kicsi lánya, jaj, jaj. A párom nem tud velem foglalkozni, mert dolgozik, nem tudok vele beszélni, hogy legyen mellettem, minden nap azt próbálom. Ha orvoshoz megyek, biztos felír mindenféle nyugtatót, amit nem vagyok hajlandó beszedni, mert többet árt, mint használ. Úgy érzem, mindjárt megőrülök. Főleg, ha a gyerekem még sír is.