Miért baj az, ha valaki, akinek tényleg nyomós oka van rá, öngyilkos akar lenni?

Köszönöm az eddigi válaszokat!

Nos, mindezt nem véletlen kérdeztem. Én évek óta pszichés betegségekben szenvedek. Sok helyen kértem már segítséget, volt időszak, hogy úgy nézett ki, kimászok a gödörből, de valahogy mindig visszacsúsztam. Amikor végre sikerült melót is találnom, a világ legboldogabb embere voltam, nem éreztem feleslegesnek magam, de egyik-napról a másikra kirúgtak. Azóta sokszor érzem úgy, hogy teher vagyok mindenkinek. Leginkább anyagilag... Amennyire erőmből telik, igyekszem a családomnak segíteni, vagyis nem az a fajta vagyok, aki egész nap otthon döglik és várja a sült galambot, de nem dolgozok (igaz van pénzem, és beszállok a család kiadásaiba, de csak azért, mert örököltem). Nem érzem, hogy bármi értelme is lenne annak, hogy tovább éljek.

Az viszont tök igaz, hogy arra is gondolni kell, hogy hogyan viselné a család! Ezen én is sokat gondolkodtam... Anyukám valószínűleg belebetegedne, pedig ő az, akire a legtöbb teher nehezedik miattam. Rajta kívűl van még két nővérem meg két sógorom. Az egyik nővéremet nem izgatná a dolog, mert utáljuk egymást, apánk halála sem érdekelte. Az ő férje dettó ugyanígy reagálna valószínűleg. A másik nővérem más tészta, ő biztos kiborulna, a párja is valószínűleg, bár ő kevésbé. Az egyetlen barátom nem tudom hogyan reagálna, biztos nem örömmel. Mindenesetre nehéz ügy... Én már belefáradtam. Nem tudom van-e kiút...

Kedves Utolsó! Becsüllek, hogy egy ilyen betegségből, mint a "miénk" így ki tudtál mászni! Én el se tudom egyelőre képzelni magamról, hogy ilyen pozitívan lássam a világot, mint te! Ez nem semmi!

Az alkoholról való leszokásról egyelőre csak annyit, hogy annak még csak az elején vagyok, bár azt elmondhatom, hogy az elmúlt több mint 1 évből 9 hónapot józanul töltöttem, csak nem egyhuzamban, az a baj. Most 3 hónapja vagyok tiszta, előtte 3 hónapig ittam, azelőtt fél évig nem. De kezdésnek úgy érzem, ez se rossz és mindezt saját erőből értem el. Egy nagy baj van velem: nagyon-nagyon hosszú ideje vagyok benne ebben az állapotban és úgy érzem, hogy nincs semmi kiút. Nekem sose volt önbizalmam, már gyerekkoromban sem és azóta egyre kevesebb van. Eljutottam már egy olyan pontra, hogy semmilyen siker nem ad nekem önbizalmat, pedig volt már olyan sikerélményem, hogy más dagadt volna a büszkeségtől, de én sose voltam ilyen.

Tudod, az is probléma, hogy engem a szüleim nem hagytak felnőni. Főleg anyu volt ilyen és a mai napig is úgy kezel, mintha gyerek lennék, pedig elmúltam 30.

Képtelennek érzem magam az önálló életre.

A családban nálunk az is baj volt mindig, hogy apu meg anyu kétféleképpen akartak bennünket nevelni. Nem tudom, hogy ennek tudható-e be, hogy úgy érzem, mint ha nekem kettős személyiségem lenne. Van egy jó, aki segítőkész, szorgalmas, kedves, a másik énem pedig agresszív, meggondolatlan, megbízhatatlan és lusta. Ez a kettő naponta többször is váltogatja egymást, néha egész apró dolog is elég a hirtelen hangulatváltozásra. Nyilván erre a depresszió is rájátszik, de talán a kettős neveltetésem is.

Szóval, nehéz eset vagyok, rengeteg a problémám és nem tudom, hogyan fogok ebből kimászni. Ha nem lenne 3 ember mögöttem, akikre számíthatok, már lehet, nem élnék, de már így is egyre nehezebb. Úgy érzem, minden erőfeszítésem ellenére, mintha visszafelé haladnék, nem előre.

A biztatást mindenesetre köszönöm, nem tudom meddig bírom még elviselni ezt a helyzetet.