Miért nem veszi senki komolyan a belső (lelki) gondjaimat?

Nagyon boldogan elégedetten éltem az életem, de ez egy éve elromlott. A környék legerősebb gimnáziumában tanulok biológia- kémia tagozaton. Általános iskolában végig kitűnő voltam, gimiben elsö felev vegen 2 db 4-esem volt. De egy éve ez fokozatosan el kezdet romlani. Mindig is fontosnak tarottam, hogy jó jegyeim legyenek, általános iskola 5. osztály óta orvosira szeretnék menni. Fogalmam sincs, mi történhetett egy évvel ezelőtt, szerintem akkor sokalltam be, mióta gimnáziumba járok, az első perctől fogva minden tanár rémisztget az érettségivel és olyanokat mondanak arogánsan a szemembe, hogy csak nagyon kevés ember képes az orvosit elvégezni vagy egyáltalán bekerülni. Akkor annyira elegem lett szerintem, hogy teljesen bepánikoltam, rosszul lettem, majdnem 3 hétug nem mentem iskolába, mert kórházban voltam, teljes kivizsgálás, gyomortükrözés, uh, vérteszt, röntgen, labor, helicobakter teszt, de persze semmit nem talaltak azon kívül, hogy sok a gyomorsavam, arra fogták, hogy amiatt fáj a hasam. 1 éve minden nap savlekötőt szedek, mert a stressz miatt sok a gyomorsavam. A felesleges nagy vizsgálatok után alig mertem iskolába menni, már ha a dolgozatokra gondolok, görcsbe rándul a gyomrom. Akkor kitaláltam, hogy elmegyek pszichológushoz. Először anyának mondtam el, bele is egyezett. Elmentünk, januártól szeptemberig jártam hozzá (sajnos elköltözött.) Nagyon jól összebarátkoztam vele, imádtam hozzá járni, de az egsz család rossz szemmel nézett rám, mert hogy mi az már, hogy egy idegennel tárgyalom ki a dolgaimat és nem velük, meg a pszicholgus átmossa az agyamat. Amíg jártam, addig is paráztam, de nem annyira. 10.-es félévhez képest nagyon jó volt a 10. évvgi. Aztán mióta nem járok, azóta rohamosan elkezdtek romlani a jegyeim. De egyszerűen nincs energiám tanulni, ha le is ülök, órákig ülök egy anyag fölött, és mégsem tudom. Most ott tartok, hogy lesz 4 db 4-es és 2 db 3-mas. Borzasztóan utálom magam, hogy ennyit rontottam. Nincs is kedvem élni, mert mindenki csak ijesztget, hogy nem fogsz tudni leérertségizni és mehetsz utcát söpörni. Azt hiszi az összes tanárom, hogy lusta lógós vagyok, nem veszik észre, hogy beleőrülök, annira szeretnék jó jegyet kapni, de nem megy. Akárkinek elpanaszolom ezt itthol is vagyok osztálytársnak vagy 1-2 normálisabb tanárnak, mindenki csak kinevet, és azt mondta, hogy tanulni kéne, nem sajnáltatni magam. De azt pszichológuson kívül senki nem veszi észre, hogy beledstem egy szakadékba, ahonnan rohadt nehéz kijönni.

Most ott tartok, hogy már felkelni sincs kedvem, nincs kedvem felöltözni, kimenni az utcára, emberek közé menni. Pont elég egész nap az ágybsn feküdni. Aludni sem tudok, 5-6 óra a maximum. Ilyen kor éjjel is azon kattog az agyam, hogy jól kell leérertségiznem, vagy mehetk utcát söpörni. Nagyon erös félelmeim vannak, hogy nem tudom majd j jegyeket szerezni, pedig mostmár nagyon össze kellene szedni magam, mert évvégk bizonyítvány számít továbbtanulásnál. Ezek a dolgok gyötörnek a nap minden percében. Egyedül a kémia tanárom megértö. Mikor elmondtam neki, hogy orvos szeretnék lenni, következö órán az elsö padba ültetett magával szembe, és azóta külön figyel rám, megnézi a házikat, mikor kérdez valamit az osztálytól, akkor is mondja, hogy nekem 'elöválaszolási jogom' van. Nagyon szeretem öt. De ő az egyetlen, aki 100% hisz bennem és segít. A biosztanár is rendes, ő csak azt szajkózza, hogy kitartóbban kellene tanulnom. De a családom egyáltalán nem támogat. Apával évek óta nem beszéltem egy normális mondatot, nem is köszönök neki. Anyához ha hozzászólok vagy kérek valamit, rögtön ordibál, mondja, hogy a világ lustája vagyok és még én akarok orvos lenni. A tesóm pedig egy igazi bunkó paraszt. Be sem mehetek a szobájába, és hogy anyát idézzem: "Nem mehetsz be a az öcséd szobájába, nem szólhatsz hozzá, nem írhatsz neki üzenetet, mert ha meghallom, földig leszel verve."

Az öcsém persze azt hiszi, hogy ö az Isten. 16 éves és még anya engedi neki a fürdövizet, anya készíti ki neki az aznapi ruhát, kaját visz neki az ágyba. Ma mikor aludt az öcsém, bementem a szobájába, leültem az ágya mellé és néztem, ahogy alszik. Odahajoltsm hozzá, elkezdtem a haját simogatni, erre felébredt és ököllel teljes erejével a mellkasomba vágott, de úgy, hogy sirva jöttem ki 17 évesen. Azóta is fáj.

A nagyszüleimnek ha beszélek erről, mindig azt mondják, hogy nem kell nekem orvosnak lenni. Érettségizzek le, menjek el egy OKJ-s képzésre, hogy legyegy szakmám és legyek becsületes munkás. Ez a verzió elképzelhetetlen. Hamarabb ugrom a Dunába, minthogy valami OKJ-s vacakra járjak és fizikai munkát végezzek, csicskáskodjak, gürizzek fillérekért más javára. Nem, nem, nem!!! Én 11 évesen eldöntottem, hogy orvos leszek, ha belehalok, ha 5X kell érettségiznem, ha ki kell mennem előtte külföldre melózni, AKKOR IS ÉS CSAK AZÉRT IS MEG FOGOM MUTATNI A VILÁGNAK, HOGY IGENIS KÉPES VAGYOK RÁ, MEG TUDOM CSINÁLNI ÉS ORVOS LESZEK. Tehát az elhatározás meg van, csak a sok negatív ember, akik azt hiszik, hogy nyomorult, lusta és buta vagyok, ők hátráltatnak és akadályoznak, el akarják hitetni, hogy adjam fel, mert úgysem sikerül. Utálom az ilyen nagyképű barom önelégűlt idiótákat.

A tanulás csak az egyik dolog. A másik nagy félelmem az, hogy valamelyik családagom megbetegszik, meghal. (A rossz kapcsolat ellenére is) Nagyapàm 7 éve halt meg tüdőrákban, és apa is ugyanazt csinálja, mint ő. Napi 2-3 doboz cigit simán elfüstöl. Borzasztóan haragszom rá. Nem is megy ki a házból, hanem bent szívja 15 percenként azt az átkot, és ha ki merem nyitni az ablakot, akkor felpofoz vagy leordít, vagy fenyeget. De nem mer neki szólni senki, hogy menjen legalább ki, ha már ennyire rákban/ szívinfarktusban/ agyvérzsben/ bronchitisben stb. akar meghalni. De ne merjek neki szólni, mert leteremt. Annyira imádom, mikor dolgozni van és ki tudom szellőzetetni a házat. De persze az összes ruhát feljárja a füst, képes a ruhaszárító mellé ulni és fujni a fustot a kimosott ruhákra. Ilyenkor mindig mondom magamban, hogy ez 100 %, hogy a cigi viszi a sírba. Nem érdekli, hogy 1000+ Ft egy doboz, meg hogy úgy krákog, mint anno nagyapám. Áh dehogy, csak 15 percenként bel legyen füstölve a ház. De esküszöm, ha a nemhohányzó anyámnak valami baja lesz miatta (már ő is köhög), akkor megölöm apámat. Nem érdekel, ha a börtönbe visznek is, de bosszút állok érte. És mikor egyszer vettem a bátorságot és mondtam, hogy nem kellene cigizni, mert rohadt káros, az volt a válasz, hogy nem te szívod, nem te leszel rákos... Köpni-nyelni nem bírtam, inkább elmentem onnan. Hogy lehet valaki ennyire önző? Nem csak ő szívja, hanem akaratunk ellenére mi is. És cigivel végigjàrja az egész házat, nehogy legyen egy tiszta hely. Konyha, nappali, wc, fürdőszoba, szobák. Nem számít, csak a cigi lógjon a szájában állandóan. Nem is értem, hogy bírja még a tüdeje, szervei, erei. Ha nem hagyja abba, boritékolom a tüdőrákot. Az meg nevetséges, hogy csak magát teszi tönkre. Ha majd rákos lesz és elkezdik keelni vagy meghal, vagy hirtelen szívifarktust vagy valami egyéb finomságot kap, annak mi isszuk a levét, mert mi fogunk szenvedni miatta.

Na és akkor amiért ezt a regényt írtam: most nagyon mély ponton vagyok, a fent említett tanáron kívűl senki nem vesz komolyan. Az téli szünetet majdnem végig az ágyamban töltöttem. Egyszer volt egy nap, amikor anya bejött, mert észrevette, hogy sírok. Elkezdett mindent zagyválni, aztán mondtam neki, hogy félek az éretségitöl, akkor kiröhögött.. Kérdezte, hogy hiányzik-e a pszichológushoz járás. Mondtam neki, hogy szeretnék megint járni. Kerestünk egyet. 1 hete bementem hozzá, beszélgettünk, elküldött gyermekpszichiáterhez. Ahogy anya ezt megtudta, leszidott, hogy miért nem neki dumálok a bajaimról és hogy miért kell nekem titkolózni előtte. Utána elkezdett sírni, hogy mit csinált ő, hogy ezt érdemli, hogy bolond a fia... Meg hogy én tönkreteszem az életét. Megkérdeztem, hogy jobb volna-e, ha nem lennék, mire ő -jobb.. Én akkor bementem a szobámba, be akartam venni egy marék gyógyszert, de még ahhoz is gyáva voltam. Még akkor is rájuk gondoltam, hogy ha megölöm magam, akkor rossz lenne nekik. Nem akarom, hogy anya miattam szenvedjen. A pszichológus elintézte, hogy SOS-ben bekerüljek gyermekpszichiáterhez, ma el is mentünk. Persze készségesen kísért anya és apa, mintha a világ legjobb családja lennénk. Az nem számít, hogy apa a pszichiáternél tudta meg, hogy szeptember óta elköltözött a régi pszichológusom. Mikor eljezdett kérdezgetni, alig hagytak válaszolni, előadták a mintacsaládot, hogy mi milyen harmonikusan élünk és mi mindent megbeszélünk, bla bla bla. Komolyan mondom, a rögögs kerülgetett. Így persze nem tudtam mondani semmit a pszichiáternek, hogy ők ott voltak. Semmi értelme nem volt elmenni. Úgy lett volna értelme, ha csak én és a pszichiáter beszélünk, mint anno pazichológusnàl. Persze így azt írta a papíromra, hogy teljesen normális életem van, csak kicsit a jegyeim miatt szorongok, de ez természetesnek tekinthető. Azt hittem felrobbanok, mikor kijöttünk. Nem tudtam elmondani, ami a lényeg lett volna, hogy nem tudok aludni, minden percben emésztenek ezek a gondolatok, rosszul vagyok a tanáraim, iskola, dolgozatok, érettségi, egyetem de szimplán egy tankönyv hallatán is. Mielőtt megkérdezitek, hogy miért nem mertem a szüleim előtt ezekről beszélni: itthol megvertek/ leszidtak volna, hogy eddig eltitkoltam. Ha néha próbálok is panaszkodni nekik, mindig annyi a válasz, hogy hagyj békén, van nekem is elég bajom, mégsem hisztériázom. Abszulut nincs türelmük hozzám, az l

öcsémnek meg a s....t is kinyalják. Nem tudom, mivel érdemeltem ezt ki tölük. Ha ezt mindet el tudtam volna mondani a gyarmekpszichiázernek, biztosan többet segített volna. Egyszer a háziorvosnak panaszkodtam, hogy a az iskolai stressz miatt félek és nem tudok aludni, felírta a leggyengébb nyugtatót. Adott rá pénzt anya, hogy váltsam ki, mikor hazavittem, bevettem belöle. Utána anya elolvasta a betegtájékoztatót és kidobta az egészet, mondta, hogy az ö fia nem fog nyugtatózni. Már megkérdeztem, hogy miért nem szeretnek? Csunya vagyok? Rontottam a jegyeimen? Nincs barátnőm? Nyomorult vagyok? Erre azt felelték, hogy én enm mondhatok ilyet, hogy ők nem szeretnek, mert ez nem igaz. Tényleg nem tudom, hogy kellene kijönni ebből a mély pontból.

Elnézést, nagyon hosszú lett, de valamivel könnyebb a lelkem, hogy kiírtam magamból.

Köszönöm mindeninek, aki egyáltalán végigolvassa, és segít, ötletek, tippeket ad!

17/F