Ezzel a problémával érdemes pszichológushoz mennem? Vagy ezt magammal kell lerendeznem?

Nehéz megnevezni a problémámat. A lényeg, hogy hiába van szerető családom, egy párom akit imádok, jó állásom, néhány jó barátom, én ezt nem tudom kiélvezni, mert folyamatosan szorongok és idegeskedek valami miatt.

Pedig úgy érzem, nagyon szerencsésen alakult az életem. Jó családban nőttem fel, anya-anya-testvér, soha nem bántott senki senkit, szeretetben neveltek. A rokonságunk is nagy, törődünk egymással, nagyon szeretem a családomat. Gyerekkori traumám sem volt.

A suliban mindig jó tanuló voltam, felvettek a gimibe, ahova szerettem volna járni, majd ugyanígy egyetemre is. Elvégeztem különösebb gondok nélkül, majd a mesterképzést is, 1 hónappal később pedig nagyon jó állást találtam.

Párom viszonylag későn lett először (20 évesen), de vele együtt vagyok azóta is, 5 éve. Nagyon jó a kapcsolatunk, kisebb vitáktól eltekintve nagyon megértjük egymást, nagyon szeretem és ő is engem.

És mégis, mégis... 25 éves vagyok, úgy érzem 25 éve folyamatosan szorongok, izgulok, idegeskedem, és emiatt nem tudok felhőtlenül örülni semminek, mert mindig a következő gondon jár az eszem.

Az általános iskolát úgy csináltam végig, hogy rettegtem bemenni, féltem a tanároktól, és a többi gyerektől is (ez már oviban is megvolt...). Féltem, hogy csúfolni fognak (pedig nem tették), féltem, hogy rossz jegyet kapok (pedig azért sem szidtak le otthon, ha becsúszott néha egy), féltem, hogy nem tudok megfelelni... Gyomorgörcs reggelente...

Gimiben ugyanez, csak azért enyhébb változatban. Viszont itt jött be egy furcsa dolog, amivel nem tudok mit kezdeni... Minél jobban izgulok egy megoldandó feladat miatt, annál tovább halogatom, csak ülök felette és lebénulok, képtelen vagyok nekikezdeni, vagy írok 5 sort, de azt is kitörlöm, mert mi van, ha nem jó? Egyre kevesebbszer írtam házit, amitől még jobban gyötrődtem. Kívülről lustaságnak tűnt, oszt.társaim irigyeltek is, hogy "bezzeg az XY lesz**ja, nem tanul semmit, mégis jól megy neki!" De én eközben rettegtem az elmaradt házik és a feladatok miatt, gyomorgörcsöm volt, ami miatt valahogy még kevésbé tudtam nekiállni...

Egyetemen ez abban nyilvánult meg, hogy minden beadandót az utolsó pillanatban írtam meg, pedig előtte akár napokig ültem felette (és nem csináltam közben mást, nem Facebookoztam vagy ilyesmi), míg a végén sokszor elbőgtem magam...

A párkapcsolatom is stresszes, hiába kellene hihetetlenül boldognak lennem, hogy ilyen párom van. Félek, hogy elhagy, hogy talál jobbat, hogy a megunja az idegeskedésemet és pesszimizmusomat...

A munkahely a legújabb téma, mert csak 3 hónapja dolgozom teljes állásban. Ez is nagyon stresszes nekem, pedig rendes egyelőre a főnök is, kollégák is, és nem is hibáztam nagyot.

Nem tudom, miért ilyen a személyiségem, de már egyre nehezebben bírom, mert a saját jókedvemet rontom el mindig... Szerintem az az alapvető baj, hogy mindenkinek mindenben próbálok megfelelni, kicsit maximalista is vagyok, és amikor rájövök, hogy nem tudok tökéleteset csinálni, akkor begörcsölök és leblokkolok...

Pszichológus tudna vajon segíteni? Vagy én magamon, valami módszerrel...? Esetleg más van hasonló cipőben?

Köszönöm, és bocsánat, hogy ilyen hosszú lett. Jól esett leírni...

25/L