Ez az utolsó évem a középiskolában. Folyamatosan szorongással küzdök, ami már teljesen kikészített mentálisan és fizikailag is. Egyszerűen már nem bírom. Lehetek még újra a régi ilyen problémákkal?

Nem is tudom hol kezdjem,3 éve iskolát váltottam. Akkor még egy nagyon boldog lány voltam,igaz hogy akkor is zárkózott voltam,de nem ennyire mint most. Próbáltam nyitni az új osztályom felé,amennyire csak tudtam.képes voltam. De nem nagyon mutattak érdeklődést irántam,sokkal komolyabbnak éreztem magam,annyira másnak. Kerültek az emberek,alig akartak hozzám szólni. Egyre jobban kezdtem befordulni,nagyon depis lettem. Nagyon sokszor voltam egyedül,féltem,nem egyszer volt hogy a szünetet a wcben töltöttem. Ez az iskolai hangulat már otthon is érezhető volt,közömbösséget éreztem a családom iránt is,semmi szeretetet nem éreztem,3 év alatt sikerült odáig eljutno,hogy nem merek kimenni a táblához,mert lefagyok,összekeverednek a dolgok és rosszul leszek. Tudom apróság,de nagyon megvisel,alig merek órán megszólalni. Pánikbeteg lettem,jöttek sorra a rohamok,nem bírok emberek között lenni,valamitől rettegek. Annyira befordultam,elfelejtettem hogy ki vagyok,szó szerint,kezdtem úgy érezni hogy totál megbolondultam. Olyan mély,elvont gondolataim vannak,hogy az hihetetlen,és ezektől a gondolatoktól egyenesen rettegek,nem bírom lefoglalni magam,nem bíro tanulni,mert mindenhol ott vannak ezek a kényszer gondolatok,ami a legjobban megrémít,hogy fél éve nincs valóságérzetem,nem úgy élem meg a dolgokat mint előtte,egy konkrét nap után,úgy érzem mintha nem is a saját testemben lennék,mintha nem érezném a végtagjaimat,pl mintha nem az enyém lenne ez a kéz. Minden olyan álomszerű lett. És nem akar elmúlni. A régi dolgok ismeretlennek tűnnek,mindent alaposan megvizsgálok,elgondolkozok mindenen részletesen,ha ránézek egy emberre,látom a két szemét és mintha belelátnék a lelkébe,furcsa gondolataim vannak..Van egy ilyen betegség,deperszonalizáció. Jártam pszichológushoz,írt fel gyógyszereket,de nem segítettek. nem szűntek meg ezek az ijesztő gondolatok. azt mondta hogy aki már nem tud magának testi betegséget beképzelni,az már mentálisan próbál. Jön az érettségi meg minden,nem bírok ott lenni,nem bírok tanulni ezekkel a szörnyű,sötét gondolatokkal,olyan mintha egész nap kínzást éreznék. Úgy érzem magam mint aki sokkot kapott. Már próbáltam erről beszélni a szüleimmel,nagyon rendes emberek,mindent megtesznek értem. Tudom hogy nekik is vannak gondjaik,anyukámon is érződik a depresszió. De akármennyire is szeretnek,úgy érzem közömbösek velem,nem szoktunk beszélgetni otthon,félek az emberekre nézni,mert nem érzek semmit,nincsenek érzéseim.. Rettegek mindenkitől és mindentől. Nem merek mégegyszer velük erről beszélni mert félek hogy hülyének néznek,és jajj már megint mi a baj.. Előre látom a válaszokat.. Elnézést,de nagyon össze vagyok zavarodva. Gondoltam átmegyek estire,ott legalább nem remegnék,meg szoronganék annyira,mert ez így nem álapot,félek hogy jobban begolyózok.. Közbe keresnék alkalmi melót,úgyis ez már csak az utsó év.. Újra a régi önmagam akarok lenni,csak ez az álomérzet tűnjön el,szeretnék újr aza a boldog,vidám lány lennni. Állandóan remegek. Nem birok az emberek szemébe nézni,görcs van az egész testemben. Kérem valaki segítsen.