Hogyan tudnék segíteni a legjobb barátomnak? Hosszú évek óta depressziós, és most már nincs kedve tovább élni :- (

38 éves férfi, dolgozik, rendszeresen sportol. Sajnos teljesen egyedül van, nincs és nem is volt soha barátnője éppen a mentális problémája miatt, nem akart senkit terhelni ezzel. 5 éve lettünk barátok, amikor szomszédok lettünk. Azóta együtt sportolunk, gyakran hívjuk át magunkhoz, és sokat segítünk egymásnak (férjem is a barátjának tekinti). Sajnos az apja és a nagyanyja is öngyilkos lett, az anyja is meghalt már rég, teljesen egyedül van. Az 5 év alatt (előtte is) már sokszor volt mélyponton, rendkívül érzékeny ember. Kb. évente 1-2x előfordul,hogy nagyon durván maga alatt van, ilyenkor az ágyból se kel ki, és a telefont se veszi fel, 2 hétig csak fekszik, nincs étvágya, semmihez sincs kedve, csak bőg és "sajnáltatja magát" (nem rossz értelemben értem, csak nem tudom máshogy megfogalmazni). Rám meg a frászt hozza,és nagyon féltem őt. Most is ez a helyzet, állítólag nem bírja a durva időjárás-változást, a szelet, a korai sötétedést,stb...Ma pl. egyáltalán nem veszi fel a telefont, ilyet eddig velem nem csinált, tegnap este már sejtettem, hogy baj lesz, -(naponta többször beszélek vele)- mert már elsírta magát, hogy nem érti mi van vele, de nagyon rosszul van, és nem bírja tovább...Nincs semmi életcélja, dolgozik 20 éve mint a güzü, és nem becsülik meg a mh-en, stb.stb.Orvosnál sokszor volt, kis faluban élünk, nem igazán küldte tovább a háziorvos terápiára, felírt neki Xanaxot, az majd mindent megold...Persze nem szedte be. Sajnos most már hetente többször előfordulnak hangulatváltozások, pl. reggel 10-kor felhív, hogy átjönne segíteni pl. fát vágni, nem jön, felhívom 11-kor,hogy mi a baj, erre már bőg, hogy nincs kedve jönni. Na, ebbe már kezdek belefáradni...Persze ezt nem mutatom felé, türelmes vagyok vele, inkább az a fárasztó, hogy nem értékeli, hogy mi itt vagyunk neki, bármikor meghallgatom én is, a férjem is, segítünk neki amiben tudunk. De ő folyton csak magával van elfoglalva, hogy milyen szerencsétlen és semmi értelme az életének, de nem hallgat ránk,ha bármilyen tanácsot adunk, hogy miben kéne változtatnia...Mivel hajnal 4-kor kel,és este ér haza (messze van a mh, sajnos a szakmájából kifolyólag nem talált közelebb), sokat segítek neki (bevásárlás, főzés, etetem a kutyáját-macskáját,stb.). Mostanában viszont ezt se értékeli, meg se köszöni,semmi se érdekli és semminek nem tud örülni - na nem mintha elvárnám, de gondolom ez is azt jelenti,hogy valami nagyon nincs rendben. Most már úgy érzem, kezdek kimerülni én is, leszívja az összes energiámat, mert folyton aggódok miatta (pl. ilyenkor,amikor nem veszi fel a telefont, és nem nyit ajtót :-( ). Olyanok tapasztalatait várom,akik hasonló korúak, régóta küzdenek depresszióval és tudnának tanácsokat adni, hogy mire van szüksége ilyenkor egy mentálisan beteg embernek (férfinak). Én eddig nem sajnáltam, hanem próbáltam elterelni a figyelmét, vagy szembesíteni azzal, hogy van aki törődik vele, van szép háza, munkahelye, nincs hitele (mint nekünk pl. vagy 20 évre...)kutyája-macskája akikkel törődni kell, van egy jó hobbija és egy gyönyörű parkosított kertje, hogy mennyi mindenhez ért és milyen ügyes, igenis értékelje magát,stb.stb. Biztosítom arról,hogy mellette állok és bármikor meghallgatom. De már ez se elég :-(