Mit csináljak, ha nálam kimaradt a kamaszkori lázadás és emiatt most szinte nem is élek? Hogy pótoljam be?

Elég sürgős lenne a dolog, ugyanis 23 éves vagyok. A történet röviden annyi, hogy nekem általános iskolában teljesen elment a kedvem a lázadástól, mert csupa idióta vett körül, akikkel nem tudtam azonosulni, és akik rosszak voltak hozzám és inkább "csakazértse" voltam olyan, hanem a szüleimnek igyekeztem megfelelni. És ez később is folytatódott. A kutya szerintem ott van elásva, hogy nem bíztam általános után az emberekben, és nem lettek olyan barátaim, akikkel ezt megélhettem volna. Szóval nem lázadtam, és nagyrészt egyedül voltam itthon. Semmi izgalmasat nem csináltam egész kamaszkoromban. Baromi nyomorúságos ezt leírni, de így van.

Most ott tartok, hogy azt se tudom, ki vagyok, nem tudok pályát választani, a szüleimnek az agyára megyek az állandó váltogatási kényszeremmel (valamit belekezdek, és rövidesen otthagyom). Barátaim vannak ugyan, de ők már mind továbbléptek erről a szintről, élik az életüket, ott tartanak, ahol 22-23 évesen tartaniuk kell. Én ezzel szemben ott tartok, ahol 6-8 éve is tartottam. Itthon ülés, a szüleim elrendezik helyettem a dolgokat, nincs felelősség, alig van olyan, hogy a barátaimmal elmegyünk valahova, és mindig valahogy a szülői ház az origó, ide térek vissza, mindent a szüleimmel egyeztetek, mindenben nekik felelek meg. Elegem van ebből. Ők ezt nem értik, de tönkretették ezzel az eddigi életem. És ez ***vára bánt. Ha lett volna egy kis belátásuk, akkor szabtak volna nekem olyan kereteket, amik ellen lehet lázadni és elérték volna, hogy kicsit a magam lábára álljak és a barátaimmal töltsem az időt, ne itthon. Milyen szülő az, akinek ez nem tűnik fel? De mindegy, most már lényegtelen.

A lényeg az, hogy elegem van ebből és változtatni akarok, amíg nem késő. Jelenleg nem azt tanulom, amit szeretnék, nem követem a vágyaimat, a saját utamat, és egész nap azon kesergek, hogy mi mindent hagytam ki. Ugyanis már tudom, hogy mit kellett volna csinálnom, de nem tudok még egyszer 12-14 évessé válni, hogy onnan kezdjem újra.

Pszichológushoz jártam, nem sokat segített. Nem éreztem, hogy valóban a megoldás felé mentünk volna. De lehet, hogy ez is egy olyan dolog volt, amit, valami hülye, utólagos lázadás részeként én szabotáltam. Mint ahogy itt olvasható:

[link]

Hogy másszak ki ebből? Rettenetesen irigylem a kortársaimat, akik már elvégeztek valamit, méghozzá azt, amit szeretnek, párkapcsolatokon vannak túl, élik a saját életüket, buliznak, külföldre járnak, stb. Én ezekre mind képtelen vagyok. Olyan, mintha valami megfagyott volna belül és nem tudom kiolvasztani. Örökre elb***ódott az életem? Sose fogom megoldani? Ismerek egy gyereket, aki vlami hasonló életutat járt be, ő 30 éves kora körül kezdett egyetemet, mert addig egyszerűen nem tudta elég komolyan venni és kétkezi munkát végzett...