Mi az oka, ha a kamaszkori lázadás elmarad? Hogy lehet utólag kezelni az ezzel járó negatív következményeket?

Engem például zavar. Úgy érzem rengeteg mindenről lemaradtam :/

18l

Következmény, hogy nem történik meg teljesen a szülőről való leválás. A kamaszkori lázadás egy ún. normatív krízis, ami szükséges a személyiségfejlődéshez, olyan képességek birtokába juttat, amit máshogy nem lehet megszerezni.

Egyedül nem lehet feldolgozni, csak piszok nagy szerencsével, közeli kapcsolatban (baráti kapcsolat, párkapcsolat, de mindenképpen szoros kötődéssel és sok-sok személyes jelenléttel).

Olyan meg nincs, hogy valakinek nincs ideje, pénze, lehetősége szakembert keresni. Ezek kifogások. Nagyon sok embert ismerek, akik teljesen lehetetlennek tűnő helyzetből is megoldották, hogy szakember segítségét kérjék, mert meg akarták oldani.

Egyetértek az utolsóval, cseppet sem igaz az, miszerint ebből ne származhatna probléma. Nem tudom olyan szakszerűen leírni a következményeket, mint az utolsó tette, de nekem is azt mondta egy szakember, hogy a lázadásra igenis szükség van. Nekem legalábbis a saját életem a példa rá. Általános iskolában, mikor ez az életkor kezdődött, én, mint jólnevelt, jó családi háttérrel rendelkező gyerek pár lázadó hülyegyerek célpontjává váltam, és az utolsó félévben annyit b***tattak, hogy állandóan sírva jöttem haza. Meg is lett az eredménye, egész gimiben hülyén viselkedtem és nem bíztam soha senkiben. Rohadt magányos lettem, idős emberek társaságát kerestem, rigorózusan szabálytisztelővé és mintagyerekké váltam. Soha életemben egy szál cigit nem szívtam el, ami egyébként nem feltétlenül ezzel áll összefüggésben, egyszerűen csak normális emberek a szüleim, akiktől ilyet sose láttam és már akkor is volt annyi eszem, hogy visszautasítsam, de tény, hogy én a másik végletbe estem, mert semmit nem próbáltam ki, kamaszkorom végéig nem mentem el bulikba vagy koncertre, kevés barátot szereztem, nulla a tapasztalatom a lányokkal, és reménytelenül függök a szüleimtől. Depresszióval jártam évekig szakemberhez, sok mindent megvetek és utálok magamban. Olyan szintű a szüleimtől való függésem, hogy bár egyértelmű, hogy miben vagyok tehetséges, és nagyon jó képességeim vannak, mégis állandóan itthon ülök és nem azt tanulom, amit szeretnék és nem ott, ahol szeretném, és nem valósítottam meg magam semmi olyan dologban, amihez kifejezetten jó az adottságom (pl. zenélés), pusztán azért, mert félek elkerülni itthonról. A szüleim ezt nem értik, nem értenek, egyszerűen nincs elég tudásuk ahhoz, hogy ezt átlássák. Nem őket akarom ezzel leszólni, de normál esetben ez nem történik meg, mert a gyerek a saját közegében szokott kibontakozni. Az én szüleim nem tudnak vele mit kezdeni, hogy állandóan itthon vagyok, az egészből semmit nem értenek, azt se fogják fel, hogy ez baj, ők a maguk részéről élik az életüket. Gyűlölöm az egész helyzetet, és nem hiszem, hogy elmúlik úgy hét, hogy ne gondolnék arra, hogy itthagyjam ezt a világot. Ma is gondoltam már rá.

Szóval nekem senki ne mondja, hogy ebből nem származhat baj. Rohadt szar, amikor valaki fél társaságba menni és a szülei nyakán van.

Én továbbra is azt mondom, hogy akinek bármilyen mentális baja van, az korábbra nyúlik vissza, minthogy elfelejtett lázadni középiskolás korában. Egyáltalán ki vagy mi ellen kellett volna lázadni? Szüleid ellen, akivel jól meg vagy? Vagy csupán a szabályok ellen, hogy nem szabad inni, drogozni, dohányozni, ezért csak azért is kipróbálom? Ha az hiányzik, hogy nem jártál koncertre meg csajozni az meg nem lázadás kategória, hanem simán bezárkóztál és azért maradtál le dolgokról.

Ha általános végén rád szálltak az arra enged következtetni, hogy már akkor is áldozat típus voltál és senki nem segített. Akkor sem volt jóbarátod, barátaid, akik megvédtek volna, illetve a szüleid sem léptek közbe. Tehát mégsem voltak olyan rózsásak körülményeid azelőtt sem. Egy féléves b*sztatástól tizenéves korban nem jut el az ember odáig, hogy ne bízzon soha senkiben. Ezt már koragyerekkorban megalapozzák, hogy elb*szott tinédzser majd felnőtt legyél.

"Én továbbra is azt mondom, hogy akinek bármilyen mentális baja van, az korábbra nyúlik vissza, minthogy elfelejtett lázadni középiskolás korában."

Lehet, hogy te ezt mondod, de igazából, ha nem vagy szakember, akkor nem sokat számít a véleményed.

"Egyáltalán ki vagy mi ellen kellett volna lázadni? Szüleid ellen, akivel jól meg vagy? Vagy csupán a szabályok ellen, hogy nem szabad inni, drogozni, dohányozni, ezért csak azért is kipróbálom?"

Az a baj, hogy az egészet nem érted. Nem azt mondtuk, hogy a lázadás LOGIKUS és ésszerű, csak azt, hogy ez egyszerűen egy életkori sajátosság, aminek meg kell történnie. A kisgyerek sír, bogarakat tapos el, a kislány babázik, a kamasz lázad. Tökmindegy, mi ellen és hogyan, hogy emos lesz belőle vagy KISS-énekes, hogy piercinget rakat-e be vagy tiltott helyekre jár bulizni és tiltott dolgokat próbál ki. Ebben az életkorban egyszerűen törvényszerű, hogy az ember azt hiszi, senki nem érti meg, a felnőttek hülyék és nincs igazuk. Ezen én is átmentem, dacára annak, hogy nem voltam a klasszikus értelemben vett lázadó. Ezen át kell esni, és baj, ha kimarad. Tökmindegy, hogy te személy szerint mit gondolsz erről, vagy mit pampognak az öreg nénik a villamoson. Ők is voltak lázadók valamikor. Ez ellen nincs mit tenni és nem is kell. Szerinted miért van az, hogy az olyan pártokat, mint a Jobbik szinte csak a kamaszok meg az ifjú titán fiatal felnőttek szeretik?

"Ha az hiányzik, hogy nem jártál koncertre meg csajozni az meg nem lázadás kategória, hanem simán bezárkóztál és azért maradtál le dolgokról."

Bezárkóztam, de ezzel együtt a szüleimen csüggtem. Nem éltem azt meg, hogy oda mehetek, ahova akarok, hogy olyan dolgokat csinálok a haverjaimmal, amit a szüleim nem akarnak és a magunk urai vagyunk. Nekem a szüleim töltötték be azt a helyiértéket, amit másnak a barátok. És ez a nagyon nagy baj. Mert nem tanultam meg az enyémeim nyelvén beszélni, nem szereztem társasági rutint, nem tanultam meg csajozni. Ebből még évekkel később is sok probléma adódik. Tiszta paranoiás lettem, mindig azt hittem, hogy ha korombelivel találkozom, az már eleve hülyének néz engem, mielőtt megismerne.

"Ha általános végén rád szálltak az arra enged következtetni, hogy már akkor is áldozat típus voltál és senki nem segített."

Azért voltam áldozat típus, MERT nem segített senki. Egy normális helyen, több odafigeléssel szülői részről ez nem történt volna meg. Hatodikban el kellett volna mennem abból az ótvar iskolából, a szüleimnek meg nem ártott volna továbblátniuk az orruknál.

"Akkor sem volt jóbarátod, barátaid, akik megvédtek volna, illetve a szüleid sem léptek közbe. Tehát mégsem voltak olyan rózsásak körülményeid azelőtt sem."

Tévedsz. Barátaim voltak előtte, csak ahogy jött a kamaszkor, mind elzüllött. Egyszerűen a közeg volt szar. Csupa nehéz hátterű gyerek, de ez egész alsó tagozatban nem derült ki. Addig mindenki cuki volt. Aztán egyszercsak olyan volt, mintha egy javítóintézetbe csöppentem volna. Ha volt is ott normális ember, az olyan szinten meghúzta magát, hogy attól se várhattam semmit. Aki normális volt, azt mind piszkálták. Közbe meg azért nem lépett senki, mert senki nem akarta vásárra vinni a bőrét. Egyszerűen a hülyék voltak többen.

A szüleim amúgy végül közbeléptek, de bár ne tették volna. Onnantól még szarabb lett.

"Egy féléves b*sztatástól tizenéves korban nem jut el az ember odáig, hogy ne bízzon soha senkiben. Ezt már koragyerekkorban megalapozzák, hogy elb*szott tinédzser majd felnőtt legyél."

Bocs, de ha nem vagy szakember, akkor nem tudom komolyan venni a véleményed. Ha nem értesz hozzá, nem kell hozzászólni. Fingod nincs arról, milyen ezt átélni és mit tehet az emberrel, ez látszik azon, amiket írsz. Anyám is állandóan azt mondogatta, hogy még senki nem halt bele a kamaszkorba. Pedig dehogynem. Már akkor is tudtam, hogy nincs igaza, mert igenis sokan lesznek öngyilkosok tizenévesen.

Nos, azért a 82%-osnak is igaza van abban, hogy a problémák korábbról gyökereznek. A személyiség 6 éves korra nagyjából már rögzül. Ha a kamaszkori lázadás elmarad, annak is korábban vannak a gyökerei.

Ami pedig a lázadást illeti: nem feltétlenül jelent deviáns viselkedést, ugyanakkor szükséges, hogy a kamasz megkérdőjelezze a szülők értékrendjét, és ennek függvényében alakítsa ki a sajátját. Ez nem feltétlenül jelent elutasítást, szembefordulást, de megkérdőjelezést igen!