Mi az oka, ha a kamaszkori lázadás elmarad? Hogy lehet utólag kezelni az ezzel járó negatív következményeket?

Én tartom a véleményemet és sajnálom, ha nem tetszik. Az meg szerintem érthető, hogy ilyen csekély kifejtés alatt csak sötétben lehet tapogatózni, de valóban a jó szándék vezérelt. Egy szakember még véleményt se alkotott volna ennyi információból, így tehát azzal se volnátok előrébb aki "ért hozzá".

És még egy jó tanács: úgy nem lehet meggyógyulni, ha csak annak adtok a szavára, aki szimpatikus, világképetekbe illő választ ad. (Teljesen függetlenül tőlem és az én gyik-es (!) hozzászólásaimtól.)

"Én tartom a véleményemet és sajnálom, ha nem tetszik."

Nem "nem tetszik", csak szakszerűtlen.

"Egy szakember még véleményt se alkotott volna ennyi információból, így tehát azzal se volnátok előrébb aki "ért hozzá"."

Szerintem ebből már simán alkotott volna véleményt. Én már nem egy szakembernél voltam. És nem kell megsértődni.

"úgy nem lehet meggyógyulni, ha csak annak adtok a szavára, aki szimpatikus, világképetekbe illő választ ad. (Teljesen függetlenül tőlem és az én gyik-es (!) hozzászólásaimtól.)"

Ezt tudjuk. Engem nem is ez érdekel, hanem az, hogy az illető ért-e hozzá, vagy nem.

Hagyjuk már ezt a fenenagy szakemberezést... Nem mindentudók ők sem, nem is egységesek, és nem, ennyiből tényleg nem szakértene meg egy igazán jó szakember, mivel minden ember életútja totál egyedi.

Én pl. már egész kiskoromban sem adtam a szüleim szavára, mert tudtam, hogy anyám simán hazudozik a legapróbb dolgokat illetően is, apám meg nem is volt igazán az apám, csak egy fedél alatt éltünk, de nem volt semmilyen apa-gyerek kapcsolat köztünk. Akkor most én már pár évesen is lázadtam, vagy nem lázadtam sosem, egyszerűen tudtam, hogy mi a stájsz őket illetően? Tinédzserként így nem kellett velük semmilyen szinten konfrontálódnom, egyszerűen már tudtam, hogy érdemileg nem számíthatok rájuk aztán kész. Az iskolában ellenben mintagyerek voltam, imádtak a tanárok.