Érzelmileg teljesen kivagyok, mit kellene tennem?

16 éves lány vagyok és egyre jobban úgy érzem, hogy ki fogok készülni érzelmileg... Annyi minden nyomja a vállam & hiába próbálok változtatni, igyekezni, hogy jobbá váljanak a dolgok...

Először is, ott a suli. 5 évfolyamoson nyelvi tagozaton vagyok és idén vagyok hivatalosan kilencedikes. Matekból valószínűleg megbukok (az átlagom 1,24), a tanár térdét a szünetben műtötték & talán idén már nem jön vissza és esélyes, hogy a 3 heti matekot 3 különböző tanár tanítja nyári szünetig. Sosem voltam jó matekból, az megoldásaim sokszor voltam jók, de sok egyes azért csúszott be idén, mert vagy elvi hibát vétettem vagy nem a tanár által kért módszert használtam. Az sem segít, hogy ofő állandóan mondogatja, hogy "kilencedikben nincs bukás, milyen ciki lenne már első komoly évben megbukni"... Ja, anno aki ötös volt annak könnyű ezt mondani. Anyukám sem nagyon segít. Látta a netes naplóban, hogy hogy állok, mondtam is neki de csak fejmosást kapok. Szünet előtt is írtunk matekból, haza vittem hogy hadd nézze meg hogy mit rontottam el. Mondta, hogy jó akkor szünetbe matekozunk. De nem matekoztunk, mert annyira fontos volt, hogy ki legyen festve a szobája meg minden apróság közbe jött. Olyan rossz, 1-2. osztály után már nem igazán tanult velem, mert már tudtam írni, olvasni, számolni.. nem volt elvárva az 5-ös átlag, de az iskolakezdés utáni komoly segítség amit kaptam az a felvételire készülés volt, meg párszor töriből de akkor anya képes volt este 10-ig is ismételni amikor már világomról nem tudtam.

Állandóan azt érezteti velem a környezetem, hogy szinte minden rossz amit csinálok. Papámék feltűnően kivételeznek unokatesómmal (fiú, velem egyidős), mert évek óta sportol. Ötödikben félévig jártam kézire, és akkor jobban is figyeltek rám, de abbahagytam mert az a heti két másfél abból állt hogy mi jàtszunk, az edző meg telefonál. Akármiről panaszkodni merek papám előtt, akkor elkezdi, hogy az ő idejükben tudták a fiatalok ezt meg azt.. Amikor elmeséltem, hogy osztálytársam úgy kapott egyes kémia dogát hogy nem mindenre válaszolt, csak nem számozta be a feladatokat így a tanár "nem tudott eligazodni rajta", erre ő azt mondta hogy mi fújjuk fel meg forgatjuk ki a tanár szavait, meg ő a mai fiatalokból kinézi hogy inkább hibáztatnak mást mint magukat. Amikor az orvos elküldött vérvételre & mondtam papának hogy azt mondta hogy előtte ne egyek semmit, de igyak sok vízt, mire papám: "Ez hülyeség, minek mondaná az orvos hogy holnap reggelig ne egyél semmit?" Hiába magyarázom el kismilliószor, hogy csak reggel ne egyek, továbbra is egy a lényeg: valamit tuti ÉN értettem félre. :(

Barátok.. egyik kedvenc témám.. Általános iskola után kimutatták a foguk fehérjét, sokak elmennek mellettem visszaköszönés nélkül. A lány, akit ovi óta testvéremként szerettem, nagyon megváltozott. Ő sem ismeri az apját, anyukája meghalt & a nagyszülei nevelték, így persze nagyon nagy szabadsága van/volt. Októbertől Pesten él a nagynénjénél, mert a mamája kórházba került, papája meg iszik ezért nem volt jó gondviselőnek. Kb 2 héttel az elköltözése után találkoztam egy volt évfolyamtársunkkal aki mondta hogy fura dolgokat mondott rólam neki. Megmutatta az fb-s beszélgetést, látom, hogy én "nem vagyok igaz barátja", "mielőtt Pestre ment csalódnia kellett bennem".. Mondom, szuper, tegnapelőtt találkoztunk, ennek épp az ellenkezőjét láttam. Gondoltam, talán tudtomon kívül mondtam neki valami sértőt. Erre kiderült, hogy ezeket azért írta meg egy olyan személynek, aki nem is a haverja, mert nem mentem el vele sehova a költözés előtti napon (ami okom is volt), meg amikor nyáron hazajöttem a kórházból nem az volt az első, hogy elhívtam valahova, hanem egy hétig otthon voltam. Ráadásul, hasonlót mondott nekem egy másik ex évfolyamtárs is még szeptemberben, akivel ugyancsak sosem volgak barátok. Természetesen azóta éli az életét Pesten, párszor ír még hátha megbocsájtok neki. Ez a dolog annyira mélyen érintett, hogy elkezdtem távolodni a "barátaimtól".. most már csak épp, hogy beszélő viszonyban vagyunk. :/ Viszont úgy érzem, hogy nem hiányzik a társaságuk... Osztályból van 5 lány akit úgy merek barátomnak nevezni, de sulin kívül nem igazán keressük egymás társaságát. Állandó jelleggel pont azzal beszélem neten az 5 kozül akivel élőben a legkevesebbet. Elhívni nem tudtam őket sehova, mivel mind más városban lakunk, és amikor azon agyalok hogy elkéne valakit hívni mondjuk fagyizni, mindig mondanak valamit, hogy mit csinálnak hétvégén mielőtt kérdeznék, ők meg eddig nem hívtak. Utoljára szilveszterkor mozdultam ki, amikor anya barátnője házibulit tartott a fiaival meg a haverjaikkal.

Anya is nagyban hozzájárul a hangulat-ingadozásaimhoz. A múltkor ebéd volt papáéknál és nagybátyám mondta, hogy látta facebookon, hogy benne vagyok egy csomó írók/költők csoportban, mire anya rávágta, hogy igen, én felvállalom a mássagom, de nagybátyám azt nem írja ki hogy sikerült a kresz vizsgája. Lehet, hogy viccelt, de akkor is... 7-8 éves korom óta IMÁDOK történeteket írni, de ebbe is belekötnek. Amikor papámnak elmondtam, hogy próbálkozni szeretném kipróbálni az Aranymosás pályázatot, az első dolog ami elhagyta a száját: "Nem rossz ötlet, de írásból nem fogsz megélni." Ki mondta, hogy ebből akarok megélni??? Anya állandóan kritizál mindenért, a jó dolgokat sok esetben figyelmen kívül hagyja... Elvárja, hogy mindent magamtól csináljak/oldjak meg. Toporzékol, hogy nem segítek a ház körül. Porszívózok, felmosok, kiterigetek, beszedem a ruhákat... Sokszor ha megkérdezem kell-e segítség, azt mondja nem, megoldja/úgysem tudnál.

Egyszerűen elegem van, hogy sose jó amit csinálok. Ha mondok valamit, abba valaki beleköt. Állandó erős fejfájásaim vannak annyira stresszelek már. Fogalmam sincs kihez fordulhatnék vagy mit tudnék ez ellen tenni. Nem akarom úgy leélni az életem, hogy nincs egészséges társasági életem...

Bocsi, hogy ilyen hosszú lett, próbáltam tömören fogalmazni. :)