Hogy lehet kigyógyulni a pánikbetegségből?
7#
Szánalmas ez az arrogáns, önérzetes kamasz stílus, főleg mivel az érveid nagy része személyeskedés, olcsó, tarthatatlan sztereotípia, vagy jobb esetben olyan bizonyíthatatlan állítás, amit tényként szeretnél láttatni. Előzőleg már visszautasítottam a kioktató hangnemet, és maradhattunk volna a tárgyilagos, békés eszmecserénél, de így most én is felveszem a stílusod. Ez most lehet, hogy tapintatlanul fog hangzani, de már a defenzív-offenzív élcelődéseden is érezni lehet, hogy szinte szorítod magadhoz ezt a „betegséget.” Kell neked. Szükséged van rá. Utólag visszagondolva nekem is szükségem volt rá. Nagyon sok kiváltsággal járt: Szegény én nem mehettem dolgozni, szegény én nem mehettem bevásárolni; és ha szegény én nem vitte le a szemetet, akkor „hagyjátok! Pánikbeteg szegény” vagy egész egyszerűen sajnáltak mások, ami jó érzés volt, és jó érzés volt nem egy félős embernek gondolni magam, hanem menthetetlen betegnek. Ilyen hozzáállással nem is lesz teljes gyógyulás. Ahogy a 6-os írta nagyon találóan, „minden ember maga a módszer.” Ez egy megkerülhetetlen utolsó lépés, függetlenül attól, hogy szedtél-e előtte bármiféle gyógyszert. Akárhogy is jutottál el idáig – akármilyen módszerrel; gyógyszerekkel, vagy anélkül –, hidd el, érdemes teljesen szembenézni a „betegséggel.”
„No, akkor tisztázzunk pár dolgot.”
1) Ez nem csak az én álláspontom, erről a jelenségről komoly szakemberek vitatkoztak már.
Itt van például egy vita, több neves szakember között, Szendi Gábor – A depresszió ipar című könyv szerzője – honlapján, amit ajánlok elolvasásra, már csak azért is, mert a te álláspontod is képviselik benne komoly szakemberek, akik – veled ellentétben – kitűnően, tárgyilagosan érvelnek: [link]
Itt épp a depresszióról van szó, de az ellentábor szakemberei abszolút értelemben a lelki betegségekre értik, hogy nem létezőek. (Tehát a „pánikbetegségre” is.) Egy releváns idézet belőle:
„A tavaszi fáradtság (eredetiben: spring fever-ford.) elsőre úgy hangzik, mint ha betegség lenne, pedig nem az. Hasonlóképpen a bálna is bár egy valódi állat, mégsem hal. Ő metaforikus értelemben véve az. Így amikor azt állítjuk, hogy a depresszió nem betegség, mi nem becsüljük alá az emberi szenvedés jelentőségét. Ez természetesen létező dolog, mint ahogy a bálna is, csak egyszerűen nem számít betegségnek.”
Tehát a bálna állat, de nem hal. Hasonlóképpen a ’pánikbetegség’ egy szenvedésteljes viselkedésmód, de nem betegség. Metafora alatt pedig azt értik, hogy nem ok, hanem okozat, tehát nem betegség, hanem tünet, amely egy mélyebb egyéni benső konfliktust fed el, és fejez ki.
2) Sikerül szépen félreérteni mindent, amit írok. Nem mondtam olyasmit, hogy kizárólag vizsgahelyzetekben alakul ki, csak egy jellemző stresszhelyzetet akartam felvázolni.
A te érvelési hibád: [link] Anno én is a legkülönbözőbb helyzetekben produkáltam (!) egy rohamot. Igenis szilárd elhatározással, a tudati minőségeim akaratlagos megváltoztatásával „gyógyultam ki.” (Azért teszem idézőjelbe, mert bizonyos értelemben tényleg igazad van – sosem voltam beteg, hiszen ilyen betegség nincs. Bár akkor kétségkívül valódinak tűnt, akárcsak az általános életuntságom. Nagyon féltem a világtól, a kiszámíthatatlan, baljós jövőtől, és legszívesebben kiborultam volna, hisztiztem volna, de egy felnőtt embernek nem nézik el a hisztit, magának meg vonakodva vallja be az ember, hogy fél. Egy huszárvágással meg lehet oldani, ha betegségnek kereszteljük el ezeket a természetes emberi jelenségeket, ezzel legitimálva a szenvedésünket.)
3) Az antidepresszánsok hatásossága csak az igazán naiv nyájemberek, illetve az egészségünkben ellenérdekelt gyógyszergyártók és a szűk látókörű „szakemberek” számára megkérdőjelezhetetlen evidencia.Az ezzel kapcsolatos érvek és ellenérvek szintén megtalálhatóak Szendi honlapján, és a könyvében. (Hadd ne linkeljek. El kell olvasni a könyvét, vagy böngészni az oldalán.) Szóval ebben a kérdésben koránt sincs olyan általános orvosi konszenzus, mint ahogy azt láttatni szeretnéd. Ha valaki nagyon maga alatt van, startnak lehet értelme igénybe venni a gyógyszerek kétséges segítségét, de csak amíg saját erejéből szembe nem néz a szorongásaival és megsemmisíti a „pánikrohamot”, de a végszó változatlanul ugyanaz: magának az egyénnek kell szembenéznie a problémáival – a félelemmel, és a felelősséghárítással. (Egyébként igazad van, tompa talán nem voltam akkoriban, ez rossz kifejezés, de nem ritkán napi 15 órát aludtam, esetenként még többet. Egy idő után már nem szedtem nyugtatókat, szóval ez viszont nem talált. A kórházban próbáltak beállítani egy másik antidepresszánst, de attól még aluszékonyabb voltam, és saját felelősségemre otthagytam az egészet.)
E pontban meg kell még említeni a placebo hatást is, ami ma már széleskörű tudományos kutatási bázissal és kiterjedt szakirodalommal rendelkező jelenség. Íme, egy cikk, amely bevezetést nyújt ehhez a témához, számos kettős vak, randomizált, placebo kontrollált vizsgálatot mutat be, amelyekben a placebóhoz képest az aktív hatóanyagot tartalmazó gyógyszerek hatása „csak elenyésző vagy nem létező.” – „Hoppá.”
Ezek után hogyan bizonyítanád be, hogy maguk az antidepresszánsok sem főként a placebo hatás elvén működnek? Mindez az én állításaimat igazolja: a tudati hozzáállás, és az akaraterő releváns – ha nem kizárólagos! – tényező a gyógyulásban. Továbbra is tartom, hogy az antidepresszáns önmagában elégtelen – a szőnyeg alá söpri a problémát. De ha még az antidepresszánsok útját is választjuk, akkor is nagyon fontos az akaraterő.
4) Ez is egy olyan kérdés, amiben az említett szakemberek már rengeteget vitáztak. Akik azt az oldalt képviselték, amelyet én is, úgy érveltek, hogy semmiféle bizonyíték nincs arra, hogy bizonyos hormonok túl-, vagy alul működése ok, és nem okozat. Egy szemléletes példa szintén Szendi oldaláról:
„LEIFER: Hadd mondjak egy példát. Egy kosárlabdameccs utolsó másodpercében vagyunk, a csapatom dob egy 3 pontosat, izgatott, és boldog vagyok; a catecholamin-szint (dopamin, szerotonin, noradrenalin hírvivő anyagok az agyban) megemelkedik a véremben. A catecholaminok miatt vagy azért vagyok izgatott, mert a csapatom megnyerte a játékot? Úgy gondolom, hogy az analógia egyértelmű; az emberek azért lesznek depressziósok, mert a dolgok az életükben nem mennek rendben. És a szerotoninszintjük lecsökken.”
Szintén ide tartozik: a boldogságot, vagy szexuális vágyat miért nem nevezzük betegségnek, hiszen azok is hormonális változásokkal járnak? Ugyanilyen természetes jelenség a szorongás is: elmúlik egy idő után, akárcsak a boldogság, a szexuális vágy. (És ugyanilyen akaratlagosan akár fenn is tarthatóak, mint a szorongás, amely "pánikbetegségben" fejeződik ki.)
5) A borúlátó első „jó” tanácsod után elég komikus képet fest fel az, hogy most meg azt írod, hogy neked az antidepresszánsok „hat”-nak. „nem igazán lehet.” – írtad a kigyógyulással kapcsolatban. De még ha a hatás alatt arra célzol is, hogy egy elfogadható minőségű tudatállapotot biztosítanak, akkor legjobb esetben is elégtelen a „módszered.” Akár hiszed, akár nem, én teljesen kigyógyultam és nagyon sok olyan ember van, aki szintén teljesen kigyógyult, és ezt sokan a tudatállapotuk akaratlagos megváltoztatásával érték.el. Fel kell ismerni, hogy nem csak úgy „jön” a roham, mint ahogy sokan írják, hanem igenis maga az ember hagyja kialakulni. Nekem ez volt a legeslegfontosabb felismerés. Onnantól kezdve, ha éreztem, hogy feszültebb vagyok, tudatosan leállítottam a folyamatot. Nem arról van szó, hogy nagy önuralommal kibírom a „betegség” ostromát, hanem felismerem, hogy ez nem pánikbetegség, hanem puszta szorongás. (Félek, de akkor is kibírom.). E hozzáállás eredménye előbb-utóbb (inkább előbb) nem csak tudati, de szerintem testi szinten is kondicionálódik, és már természetes lesz, míg az illetőnek még az emlékezetéből is kikopik az egész felhajtás. Nem 1, nem 2 ember gyógyult ki így, magamat is beleértve. Nézz csak szét a külföldi fórumokon. Elismerem, kisebbséget képeznek azokkal szemben, akiket te képviselsz, tehát azokkal szemben, akik szerint „nem igazán lehet” kigyógyulni, mert időnként úgyis vissza-visszatér (Visszatér? Külső forrásból, ugye? Nem a felelős egyén engedi létrejönni, hanem csak úgy „jön.”) a ’roham.’ Mindenki szabadon eldöntheti, hogy melyik út számára a szimpatikusabb. (De ha neked úgy kényelmesebb, akkor csak élénk a fantáziám vagy hazudok.)
Genetika – betegségekre hajlamosító gének működését el tudom fogadni, de érts jól: az én premisszám eleve az, hogy az elmebetegség egy mítosz, tehát a pánikbetegség nem betegség, hanem a felelősség-nem-vállalás látványos, de végső soron talmi tünete. A viselkedésmódok pedig jellemzően inkább tanultak, szocializáció eredményei. Annak elismerése mellett, hogy a géneknek is lehet hajlamosító szerepük, a fenti kosárlabdás példához hasonlóan a szerotoninszint csökkenés inkább a hátrányos pszichoszociális környezetre adott kondicionált válaszreakció. (A szorongás szerotoninszint csökkenést okoz, és a dolog önműködő lesz: onnantól már a szerotoninszint csökkenés újabb szorongást okoz, és így tovább, és így tovább.)
Ezzel kapcsolatban két cikk, és egy kutatás:
Egy apró, személyes hangvételű kitérő a génekkel kapcsolatban: A genetika kártyát jellemzően azok húzzák elő, akik – akárcsak te – úgy vélik, hogy szükségük van a hátrányos állapotukra, vagy valamilyen okból nincs kedvük igazán tenni ellene. Az ilyen emberek döntő többsége nem tendenciaként, hanem megváltoztathatatlan fátumként értelmezi a gének problémáját. (Ismerős, amikor az igazán kövér ember genetikára hivatkozik, csak azért mert van egy kollégája, aki zsírt eszik cukorral, és ez a kolléga mégis csontsovány? Ez jóllehet igaz, de senkinek nem az ismerőseihez kell mérnie magát, hanem saját magához mérten kell a lehető legjobb eredményre törekednie.)
6) Nem a fóbiákról beszélek, ez csak egy valóban nem túl szerencsés példa volt, főleg, hogy egy fóbia nem is akar több lenni, mint ami: fóbia. Teljesen érthető, visszakövethető félelem. A pánikbetegség viszont nem betegség. Még egyszer: a pánikbetegség egy viselkedésmód, ami a kondicionáltság után úgy tűnik az elszenvedő számára, mintha valós betegség lenne. Ez egy idő után valóban hátrányosan befolyásolhat bizonyos hormonokat, de szerintem amilyen tudatosan létrehozta az ember, olyan tudatosan vissza is tudja fordítani, mind a szellemi, mind a testi folyamatokat. Először talán nem könnyű, de aztán hormonok is ugyanúgy igazodnak az új – pozitívabb – állapothoz. Tehát az én módszerem egyszerű: ne akarjunk betegek lenni, és a tudatunkkal vívott kisebb csaták után nem is leszünk azok. Ne engedjük, hogy „kialakuljon” a roham, tudatosítván, hogy nincs semmi baj, és hogy az adott pillanatban a szorongásunk, szörnyű ugyan, de teljesen természetes és legitim, nem pedig betegség. Végeredmény: „Bye bye pánikbetegség.”
Végezetül pedig én is diagnosztizállak téged.
Diagnózis: Beteg akarsz lenni. Szükséged van egy jól csengő betegségre, mert akkor te nem egy „félős balek, elveszett ember” vagy, aki önerejéből csak-csak talpra állhat, hanem egy gyógyíthatatlan beteg, aki nem vonható felelősségre se mások, se önmaga előtt.
Javallat: Annak érdekében, hogy továbbra is csak félig-meddig legyél gyógyult, kizárólag az antidepresszánsokban bízz; a gyógyszereken kívül nevezz mindent mást „ráolvasásának”, kuruzslásnak; adj elő időnként némi önsorsrontó játszmát, amivel önmagadat és másokat is meggyőzöl; olvass rengeteg genetikai témájú könyvet, és kiegészítésként szopogass sok szőlőcukrot (Placebót). Azokra pedig , akik nem kizárólag a te meddő, zsákutcába futó módszereddel próbálkoztak, és/vagy gyógyultak ki, következetesen süsd rá a ’hazugság’ bélyegét.
Prognózis: A félmegoldások által egy egész életen át manipulálni fogod a környezeted, és be fogod csapni önmagad. – „További jó fejet a homokba dugást.”
A kérdezőnek: Ki lehet gyógyulni, a nehézséget csupán maga a „beteg” jelenti. Ha ő eldöntötte, hogy valóban nem akar beteg lenni, akkor azzal már lehet kezdeni valamit. Ez a legnehezebb döntés, amit egy „pánikbeteg” meghozhat. Elismerem, nem könnyű. Ehhez az kell, hogy az illető csak azért se engedje „kialakulni a rohamot”, és inkább tudatosítsa a kialakulás folyamatában a felelősségét, a beleegyezését. Ez erős jellemet kíván és nem csak azért, mert az illetőnek be kell látnia, hogy X évig feleslegesen volt „beteg,” hanem azért is mert az első pár alkalommal ez a viselkedésmód (értsd: „pánik”) makacsul valódinak tűnik – akárcsak a fent említett bálna, aki nem hal. Ezt követően rövid időn belül az ember általános közérzete is jobb lesz, és később már úgy fog visszagondolni a „betegségére”, mint nagyjából-egészében tudatos viselkedésmódra, amivel a természetes szorongásait akarta megnevezni, elviselhetőbb formába önteni. Vagy van az előttem szóló arrogáns delikvens legjobb esetben is félmegoldása, amivel az ő bevallása szerint nem igazán lehet kigyógyulni. (Nem mellesleg sosem fogja saját maga irányítani a saját egészségét – mindig a gyógyszerektől, szakemberektől fog függni.) Problémát jelent, hogy a „pánikbetegek” döntő többségének a hatáskeltés miatt szüksége van erre a nem létező betegségre. Nem kétlem, hogy maguk is elhiszik a saját játszmáikat, de a tudatos vagy tudattalan céljuk végső soron az, hogy együttérzést csikarjanak ki általa, illetve – ahogy az előző hozzászólásom elején taglaltam – különböző előnyökhöz jussanak. Innen nézve legalábbis kétséges válasz egy társ részéről, ha adja a „beteg” alá a lovat azzal, hogy halálra rémül. (Ha megtapsoljuk a színdarabot, holnap is lesz előadás.)
Kiegészítő módszernek jó lehet még egy sor dolog. (Igen, még az antidepresszáns is, ha valóban használ.) A sport és a különböző meditációk, és az egészséges táplálkozás nekem sokat segítettek. (Nem a probléma gyökerét célozzák, de támogatólag hatásosak lehetnek.)
Hogy biztosan értsük egymást: nem a szenvedést akarom elbagatellizálni. A szenvedés, a stressz, a szorongás, a félelem egészen természetes, létező jelenségek. A pánikbetegség viszont egy üres, tartalom nélküli címke, amire lehet gyógyszereket szedni. Szerintem ha csak azért se ’engedjük be’ a pánikrohamot, ha csak azért se hagyjuk létrejönni, akkor szerintem a hormonok is követhetik az elhatározásunkat. Nagyon is létező betegségnek éltem meg régen, iszonyú sokat szenvedtem vele, állandóan az öngyilkosságon gondolkodtam, míg végül, vonakodva, őrlő benső konfliktusok után teljes mértékben szembenéztem a dologgal. Mindenkinek, de főleg olyanoknak ajánlom az akaraterőt, mint módszert, akik „már mindent próbáltak”, csupán egy dolgot nem: a bátor szembenézést a félelmeikkel, és a felelősséghárításaikkal.
11-es.
1. A tavaszi fáradtságnak is megvan a kémiai oka (elsősorban D-vitamin hiány). Teljesen felesleges egyébként azon rugózni, hogy betegségnek akarod-e hívni a pánikbetegséget. Számomra, ami eltér az ideálistól és gyógyszerrel ez befolyásolható, az az.
2. A legelső pánikrohamnak semmi köze a félelemhez, a szituációhoz, semmihez. Nálam sem volt. Nem én gerjesztettem, magától jött, teljesen semleges körülmények között. Ez csak biológia folyamatokkal magyarázható. Nem állja meg tehát az a helyét, hogy ez csak tőlünk függ.
3. A placebo nem okoz mellékhatásokat az első hetekben, főleg nem olyanokat, amikről nem is tudok (NEM olvastam el a betegtájékoztatót). Utólag visszaolvasva, semmi olyan nem jött elő, ami ne lett volna megemlítve. Sőt: nem hittem benne, hogy jobb lesz a gyógyszertől. Ahogy sok pánikbeteg sem akarta elhinni, hogy tényleg így hat rá. Ha csak placebohatás lenne, ilyen körülmények között éppen hogy egyáltalán nem működne tehát.
4. Ha a hormon túl- vagy alulműködése csak okozat lenne, akkor semmit nem érne a visszapótlása. Ha viszont ez az ok, akkor a visszapótlás megszünteti az okozatot (pánik) is. Pont ez történik.
5. Nagyon sok betegség van, amiből nem lehet kigyógyulni. Nincs ebben semmi különös.
6. Egyáltalán nem akarok beteg lenni. Semmilyen más betegségem nincs amúgy. Nem vagyok más, mint az első roham előtt, pontosan ugyanúgy gondolkodom a világ kis és nagy dolgairól, mint előtte.
#13
Köszönöm, hogy félretetted a személyeskedést, és elnézést, hogy én is felvetem ezt a stílust.
Bevallom, úgy két évvel ezelőtt még veled értettem volna egyet, nagyon hasonló elveket vallasz, mint én akkor.
1) Az antidepresszánsok hatásosságát illetően nincs általános orvosi konszenzus. A legfőbb gondom velük, hogy függök tőlük, és mellékhatásaik vannak, ráadásul az eredmény is kétséges. (Főleg, ha időnként visszatérnek a rohamok. Nekem már sosem térnek vissza.) Azt állítom, hogy tudatilag is befolyásolható. Akkor is pocsékul voltam, mikor mindkét gyógyszert szedtem, akkor is pocsékul voltam, mikor már csak az egyiket. Felismertem, hogy számomra zsákutca, és nagyon rövid időn belül teljesen rendbe jöttem. Sokkal jobban vagyok, fesztelenebbül viselkedem, mint bármikor a "betegség" alatt, vagy előtt.
Ez nem puszta szemantikai kérdés. Nekem nem mindegy, hogy betegség-e, vagy viselkedésmód, mert egy viselkedésmód tanult, szerzett, ergo akaratlagosan helyreigazítható.
2) Ez vélemény, nem tény.
3) "Ha csak placebohatás lenne, ilyen körülmények között éppen hogy egyáltalán nem működne tehát." Az a premisszád, hogy a placebo nem működik, pedig orvosi publikációk garmadája bizonyítja, hogy sokszor nincs számottevő különbség az aktív hatóanyagot tartalmazó gyógyszer és a placebo hatása között. Sőt, olyannal is találkozhatunk, ahol sokkal (!) hatásosabb volt a placebo. Ha pedig ez igaz, akkor az antidepresszáns is működhet főként (!) placebo elven. (A tudat számít, hogy bevettünk egy szert, ami mögött sok szakember érvelt.)
4) Idézet tőlem: "A szorongás szerotoninszint csökkenést okoz, és a dolog önműködő lesz: onnantól már a szerotoninszint csökkenés újabb szorongást okoz, és így tovább, és így tovább." Ördögi kör. Továbbra sem látom értelmét, hogy éppen gyógyszerekkel nyúljunk hozzá, amikor sok-sok embernek működött anélkül is. (Van még egy előnye annak, hogy nem függök gyógyszerektől: magam irányítom az egészségemet.) A visszapótlás, akár ok, akár okozat, akár permanens, önműködő folyamat (tehát ok és okozat is egyben) : működik; Csak épp szerintem túlnyomórészt tudati úton.
5) Én kigyógyultam. És függetlenül attól, hogy a te, vagy az én, vagy a mindkettőnk módszerével, esetleg egy harmadikkal – de rengeteg másik ember is.
6) "A betegnek akar lenni" tényleg elég bombasztikus kifejezés. Azt értem ezalatt, hogy tudatosan, vagy sem, de beleegyezik az illető. Azt tapasztaltam, hogy van egy belső monológ, amit meg kell akasztani, és akkor nem "alakul ki" a pánik. (Csak eleinte van erre szükség, aztán már a monológ sem alakult ki nálam.) Önreflexív embernek tartottam magam, de rendkívül nehéz volt tetten érni ezt a monológot.
Egy blogger találóan írta le ezt a monológot. Szerintem vicces. (Hadd ne fordítsam le, szerintem relatíve könnyű szöveg.)forrás: [link]
Brain: “Danger!”
You: “What? Where?”
Brain: “There!”
You: “Where?!”
Brain: “Everywhere!”
You: “What?”
Brain: “PANIC! PANIC NOW! NOW! NOW! PANIC NOW! PANIC!”
You: “WHAT THE FUCK?! WHAT’S HAPPENING?!”
Brain: “Why are you panicking? Are you in danger!”
You: “Brain, I’m in danger! You have to help me!”
Brain: “What?! You’re in danger?! OH GOD PANIC! PANIC NOW! NOW! PANIC NOW!”
You: “AAAAAAAHAHHHHHHHHH!!!”
Brain: “Why are you screaming?! Are you in danger?! PANIC PANIC PANIC!”
You: “Why?!”
Brain: “Because you’re in danger!”
You: “I am?! OH MY FUCKING GOD I’M GOING TO DIE!”
Brain: “What’s happening?! Are you okay?! QUICK PANIC IT’S ALL YOU CAN DO!”
You: *Crying* “I don’t know what’s happening!”
1. Az általam szedett antidepresszánsnak esetemben egyetlen - elviselhető - mellékhatása van mindössze. A többi 3 hét után eltűnt (de azok sem voltak vészesek). És mivel sokkal jobban vagyok tőle, számomra egyértelmű. hogy a megfelelő gyógyszer megfelelő adagban számomra hat. Te valószínűleg nem megfelelőt kaptál (rengetegféle van), de semmi okom feltételezni, hogy az emberek többségére ne hatna. Más is van úgy vele, mint te, és azt tapasztalom, hogy ha az első 1-2 szer nem jön be, akkor elkönyvelik, hogy az antidepi sz@r (ráadásul duplán sz@r, mert amelyik nem javít, az inkább még ront is, semleges hatás nincs) és ezek után kifejezetten antidepi ellenesek lesznek, valamint ennek folyományaként eleve elvetik a biológi-kémiai hátteret és jön a tudati-lelki oldal.
3. Mint írtam nem igazán bíztam a kapott szerben - 2 évig húztam, hogy megpróbáljam-e egyáltalán - így esetemben placebo hatásról a legkevésbé sem beszélhetünk. És mivel így is működött, egyértelmű, hogy nem a placebohatás miatt, hanem mert "van benne valami".
5. Sok fórumot olvasok a témában és azt kell mondjam, hogy a kigyógyultak aránya (pontosabban, aki annak tartja magát) 10% körül van. És akkor még nem tudjuk, hogy ebből 2 év múlva mennyi esik vissza, mert a gyógyult állapotot már pár hónap tünetmentes állapot után világgá kürtölik, valamint, hogy hány volt, aki csak azt hitte, hogy pánikbeteg, valójában nem volt több izgulós, buszon szédülős, felelésnél sírós, félénk embernél, avagy eleve teljesen más baja volt csak a tünetek voltak hasonlóak.
1)Számomra elégtelen a félmegoldás, nekem az nem érdemleges hatás, hogy függök egy gyógyszertől, és nem vagyok biztos abba, hogy vissza-visszatér-e a tünet. Nem kívánok kemikáliákat tömni magamba egy életen át, ha az akaratommal, – ráadásul nem csak félig-meddig – is meggyógyulhatok.
3)Az embernek van egy prekoncepciója a gyógyszerekkel kapcsolatban. Abból, amit írsz, úgy tűnik neked is volt. (Az ember nem húzza el 2 évig egy hatástalannak gondolt valami bevételét. Számít egy hatásra, amit a tudat követ is.)
Ma már abban hiszek, hogy a tudat és a test egyenrangú felekként hatnak egymásra. Vannak anyagok, amik egyértelműen reakcióba lépnek a testtel; például egy arzén mérgezést nem lehet tudati úton megszüntetni, de az antidepresszáns nem ennyire potens. (Ha potens egyáltalán, a mellékhatásait leszámítva.) Továbbra is azt mondom, hogy a "pánikbetegség" esetében a tudat hat a testre, hasonlóan ahhoz, mint mikor nagyon szorongunk valami miatt, és másnap megy a hasunk, vagy szorulásunk van.
A lélek szót viszont visszautasítom, ez egy megfoghatatlan, definiálhatatlan, de főleg vizsgálhatatlan dolog, melynek ráadásul elrugaszkodott, pejoratívan ezoterikus felhangja van.
5)10%, vagy még kevesebb. Kevesen bíznak saját magukban. Magukon kívül álló megoldásokat keresnek. Én hiszek még a pár hónapos kigyógyultaknak is. (Szerintem csak akkor "tér vissza" a "betegségük", ha az életük egy pontján, újból elgyengülnek és beengedik a "betegséget".)
"...valójában nem volt több izgulós, buszon szédülős, felelésnél sírós, félénk embernél, avagy eleve teljesen más baja volt csak a tünetek voltak hasonlóak." - Na ez a lényeg, ez az amiben már az elejétől kezdve elbeszélünk egymás mellett. Szerintem ugyanis minden pánikbeteg ilyen, és azok a gyógyultak, akik ezt valamilyen formában tudatosították, vagy nem akarnak többé ilyenek lenni.
Nem tartom számon, hogy mióta nem szedem az antidepresszánst, már matekozom egy ideje... Azt hiszem 2011 szeptember, talán október. Ez már majdnem 3,5 év. Bár elfogadom, hogy ez a te szempontodból nem jelent semmit.
*abbaN
Na, mindegy, borítékolható, hogy lényegi dolgokban nem fogunk egyetérteni, de még annyit hadd tegyek hozzá, hogy én már próbáltam a te módszered és nem jött be. Próbáld ki te is az én módszerem! Csak a móka kedvéért, de mégis állhatatosan, komolyan, tartósan. Mit veszíthetsz?
Látom,hogy 2 álláspont alakult ki.
Eleinte én is úgy álltam hozzá,hogy biztosan megoldható azzal,ha lelkileg kiegyensúlyozott lesz és lényegében fejben dől el az egész,ami lehet,hogy így van,de mi van,ha mégsem.
Egy időben faggattam róla,hogy mi történhetett vele akkoriban,ami miatt ez kialakult,de ő se tudja.Rengeteg rosszat átélt,de ötlete sincs,hogy mitől alakulhatott ki.Ezért nehéz leásni a forrásához.Nem tartom olyan embernek,aki ne akarna meggyógyulni.
Én úgy hiszem,hogy kicsit rátesznek azzal,hogy betegségnek hívják ezt az egészet,mert ezzel kapásból meg is rémítik az illetőt és egyből önmagát is felcímkézi,hogy ő beteg.
Tényleg ötletem sincs,hogy mihez kezdhetnék vele.Megpróbálok időt adni neki,de közben mellette állni és normális emberként kezelni,hátha el is feledkezik róla,hogy bármi baja van.
Akármivel is próbálkozik, hátramutató, ha az ember nem működik közre tudatosan és kitartóan a gyógyulásában. Itt sokkal többről van szó, mint hogy kijelenti az ember, hogy "nem akarok beteg lenni." (Ez csak egy tartalom nélküli kijelentés. Ennek interiorizálódnia kell!!!) Ennek meggyőződéssé kell válnia. Kicsit hasonló ez, mint a magabiztosság szerepe mondjuk egy vizsga előtt. "Át fogok menni a vizsgán." Könnyen lehet, hogy sokkal jobb eredményt fog elérni, mint a felkészültebb, de félénk - ennélfogva kissé szófukar - társa. Ez a pánik esetében annyit jelent, hogy ha az ember valóban elhiszi magának, hogy közreműködik a saját tudatállapotában, akkor sikeresen megakaszthatja a rohamot.
A beteg aktív közreműködése nélkül jobb esetben féleredmények érhetőek el, ez meggyőződésem.
Én két dologgal gyógyultam ki: 1)Kineziológushoz jártam (Ráadásul remek szakemberhez,nem kóklerhez, és sokszor. Tehát nem egyszer, csak hogy elmondhassam, hogy "nekem ez sem vált be.") 2)A párom türelme, és feltétel nélküli támogatása.
Sokat segített még az, hogy rengeteg "önsegítő" könyvet olvastam. Ajánlom Feldmar András könyveit kezdetnek.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!