Hogy lehet kigyógyulni a pánikbetegségből?

Nem igazán lehet.

Antidepivel tünetmentes lehetsz. Ha évekig szeded és a nagy könyv szerint hagyod el, akkor néhány évig nélküle is, aztán megint előjön, bár már kevésbé erősen.

Én pánikbeteg és kényszerbeteg voltam.

Évekig jártam pszichológushoz, antidepresszánsokat, nyugtatókat szedtem. (Paroxat, rivotril.) Még kórházban is voltam.

Ma már nem vagyok pánikbeteg, sem kényszerbeteg. Miért? Mert egy kineziológus rávilágított, hogy ilyen betegség nincs, és ez csak a felelősség eltolás egy tünete. Egy eszköz, amivel a világot manipulálja az ember.

Először lázadtam ez ellen, mert a hatáskeltés érdekében szükségem volt a hangzatos lelki betegségeimre. De aztán szép lassan, a saját jól felfogott érdekemben beláttam, hogy igaza van. Rövid időn belül elhagytam minden gyógyszert.

Nem mondom, hogy most maradéktalanul boldog vagyok. Nem mondom, hogy néha nem szorongok társas szituációkban, mert igenis szorongok. Csakhogy ezt ma már természetesnek látom, és nem akarom elnevezni a dolgot.

"ilyen betegség nincs"

Háppersze. Mivel nincs, nem hatnak rá a gyógyszerek. Ja, de mégis, hoppá. Ha pedig továbbra is szorongsz időnként, akkor nem gyógyultál ki. További jó fejet homokba dugást, amit nem nevezünk meg az nincs is, igaz?

Nem hatnak rá a gyógyszerek, csak eltompítanak, a szőnyeg alá söprik a problémát, tapasztalatból tudom, és nem én vagyok az egyetlen, aki szedte a gyógyszert, de végül nem attól lett jobban. Vagy olyanok is vannak, akik továbbra is szedik konokul marékszámra, és semmi nem változik igazán. Engem csak eltompított, és akkoriban nagyon magam alatt is voltam - "remekül" elvoltam az önteremtette poklomban.

Ma már nagyon jól vagyok, mint akit kicseréltek, de egy stresszmentes élet gyakorlatilag lehetetlen, erre céloztam a szorongással, mint az emberi léttől elidegeníthetetlen jelenséggel. Ezt Feldmar András jobban megfogalmazta. Engedd meg, hogy az ő szavaival adjam vissza:

"A félelemtől nem lehet megszabadulni, de nem is kell. Nem ismerek egyetlen olyan embert sem, aki ne félne - én is félek. Az azonban már baj, ha mindig elkerülöm az olyan helyzeteket, ahol esetleg félni kell, mert akkor nagyon leszűkítem az életteremet, és a saját félelmemnek a foglya leszek. Nem merek semmit sem csinálni, mert esetleg félni kell. A legtöbb esetben tehát nem az a baj, hogy félek, hanem az, hogy félek félni."

A megnevezést úgy értettem, hogy ezek ma nagyon önkényes, erőltetett dolgok szerintem a pszichológiában. Léteznek például sok ezer fényévre levő égitestek, akkor is, ha nem kaptak nevet. De nem nehéz belátni, hogy olyan betegségek, mint például félelem a vattacukor árusoktól egyszerűen nem létező dolgok, illetve egy általánosabb dolognak a tünetei: hogy az ember, a lehető legtágabb értelemben véve fél felelősséget vállalni. De ha adunk egy nevet a vattacukor árusoktól való félelemnek, onnantól az egy létező betegség? Naná, a szakkönyvekben rátalálunk. De a valóságban aligha. Hasonló a helyzet a pánikbetegséggel is. Az embernek nincs kedve társas helyzetekbe keveredni, kicsit szorong mondjuk egy vizsga szituációban, vagy állásinterjú előtt; aztán talán felgyorsul a szívverése, majd ettől megijed, és "jön" a többi pszichoszomatikus tünet is. Azt állítom, hogy amilyen könnyen "jött" a stresszorokra adott túlműködött válaszreakció, ugyanolyan könnyel el is lehet tüntetni. Megnyugtatja magát az ember, hiszen valóban nincs is baj.

Ajánlom még elolvasásra Thomas Szasz 'Az elmebetegség mítosza' című, azóta is vitatott könyvét. A fülszövegből hadd idézek egy kis részletet, ami visszaadja az álláspontomat:

"2. Az „elmebetegségben szenvedő” személy fogalma tudományos szempontból meddő. Szakmai igazolását jelenti ugyanis annak a közhiedelemnek, amely szerint az úgynevezett pszichiátriai szimptómák révén kifejezett életvezetési problémák alapvetőn hasonlatosak a testi betegségekhez. Ráadásul az elmebetegség koncepciója aláássa a személyes felelősség elvét. Az elmebetegség fogalma megfosztja az egyént annak lehetőségétől, hogy mélyére hatoljon azoknak a konfliktusainak, amelyeket tünetei egyszerre elfednek és kifejeznek, a társadalmat pedig megfosztja annak lehetőségétől, hogy tagjait felelős személyekként, ne pedig felelőtlen páciensekként kezelje."

Végezetül: voltam már ott ahol te. Összevesztem anno, pánikbeteg koromban egy nagyon jó barátommal, csak mert azt állította, hogy a pánikbetegség kamu. Ma már szégyellem magam ezért. Beszélhetünk még erről, de ha továbbra is ebben a szarkasztikus, leereszkedő stílusban fogsz írni, akkor arra nem fogok reagálni, hagyom, hogy megnyerd a vitát.

Kigyógyulhatsz belőle. Simán. De ez csak rajtad múlik. Hogyan éled meg a "betegségedet", ami gyakorlatilag nem is létezik.

Minden embernél más és más a kiváltó ok.

Én az okokat szüntettem meg. Vagyis inkább elfogadtam. konfrontálódok és kiállok az igazamért. És ahoygan az előttem szóló már leírta nem félek "félni". Kell félni, csak tudni kell kezelni.

A másik szitu a gyógyszer dolog. Az egy rettenetesen mély pokol. Hozzászokni egyszerű. mellékhatások tömkelege. Mivel kórházba kerültem, ezért egyértelmű, hogy az orvosoktól vártam a segítséget. Meg is kaptam. Jó szakemberrel dolgoztam együtt. De a függőség az függőség. Szóval a gyógyszerekre nagyon hamar rá lehet kapni és letenni őket szintén pokol.

De ha az sikerül akkor minden sikerül. Nekem pl a sport segített, sokat. Nagyon sokat, mind önértékelésben mind kiállásban. De minden ember más és más.

Minden ember maga a módszer. neked kell felismerned vagy segítséget kérni ahhoz, hogy felismerd a "betegséged" eredetét.

De menni fog. Ha nekem ment, akkor neked is menni fog.

5-ösnek.

No akkor tisztázzunk pár dolgot.

1. Ne a betegek és a "kigyógyultak" (sőt legtöbbször a nem is érintettek) akarják megmondani, hogy ez betegség-e. Te megtapasztaltál 1 esetet, meg láttál mondjuk még egyet. Azok, akik betegségnek nyilvánították, azok meg 5000-et.

2. Nagyon nagyon rossz példa a szorong vizsgaszituációban. Ha pánikbeteg voltál tényleg - ezek után már nem hiszem - neked is tudnod kell(ene), hogy pánikroham abszolut minden ok nélkül is kialakulhat. Mondjuk olvasol este. Vagy alszol (!). Nem kell ehhez semmiféle szituáció. Meg persze olyan is van, hogy egy szituáció hozza elő. De nem feltétele.

3. Az antidepresszáns nem nyom el. Te valószínűleg nem is szedtél ilyet, csak nyugtatót. Az persze, hogy elnyom. Az antidepresszáns nem okoz függőséget. A nyugtató okoz(hat)

4. Az antidepresszáns a szerotoninszintet befolyásolja. A pánikosoknak kevesebb termelődik és/vagy könnyebben elnyelődik. Ez akkor is így marad, ha megfeszülsz, ez nem önuralom kérdése, hanem genetikáé.

5. Én szedtem mindkettőt (és most is szedek, de csak antidepresszánst) és semmi máson nem változtattam. És mégis hat. Bizonyára csoda történt.

6. Bármilyen meglepő léteznek egészen különleges fóbiák (talán még vattacukor-fóbia is). Számomra is felfoghatatlan, mégsem mondom csak ezért azt, hogy nem betegség.