Mikor megoldás az öngyilkosság?

Anyukád tud az osztálytársaid terrorizálásáról? Mármint nem csak arról hogy szar a suli, hanem arról hogy konkrétan téged bántanak él elviselhetetlenné teszik az egészet. A tanáraid tudnak róla? milyen a kapcsolatod a tanárokkal, van-e olyan, aki esetleg segítene neked? mert ő beszélhetne anyukáddal.

Ha valahol a bántalmazás elfajul, akkor ott a legjobb megoldás otthagyni és újrakezdeni. Ezt anyudnak is fel kéne fogni. Ha a viszonyok elharapóztak már, akkor nem elég ha hirtelen megtanulsz kiállni magadért. Új suli kell. És nem mindig az élvonalban lévő gimik diákjai lesznek később sikeresek. Azt már próbáltad elmondani anyudnak, hogy az érettségidet és a felvételidet ássa alá azzal, ha most egy neked túl erős gimiben tart? Ráadásul lehet, hogy a képességeid ennél sokkal jobbak, csak a környezeted miatt nem teljesítesz úgy, ahogy tudnál. Érdemes lenne elmenned egy pszichológushoz is, szerintem neked sokat tudna segíteni.

Az a probléma, hogy vannak tipikus "áldozat" típusok, akik hiába mennek át másik suliba, ott is ugyanúgy ki lesznek spécizve. Kegyetlen ez, de ilyen a mai fiatalság, én legalábbis így vettem észre.

Kicsit formáld át a gondolkozásodat!

Minden egyes pofon, amit kapsz téged erősít! És ezt nem valami hülye közhelyként mondom, így van! És ha cikiznek? Te kevesebb leszel ettől? NEM! Egyik füleden be, a másikon ki... Rázd le magadról és a saját céljaidra koncentrálj! Légy te az okosabb, ne süllyedj le a szintjükre! Mosolyogj egyet a hülyeségükön, majd foglalkozz tovább a saját dolgoddal. Ha azt látják, hogy nem idegesít, akkor már nekik is kevésbé lesz poénos a dolog.

Mire megoldás az öngyilkosság? Semmire. Ha megnézed az indokaidat, akkor mindegyikben ott van, hogy más miatt. Mert apa ezt mondta, mert az osztálytársak véleménye az, stb. Más más más... Miért kéne ezért a TE életedet eldobni? Miért büntetnéd saját magadat mások hülyeségéért?

Nem teljesen értek egyet az előzővel. Én az általános suli utolsó 2 évében céltábla lettem, kipécéztek és egyetlen egy esetben ez nem csak lelki terror volt, de tettlegességig fajult. És én tűrtem. Mert ezt mondták nekem. Hogy ők hülyék, hogy egyik fülemen be másikon ki és majd megunják. Hát nem unták meg. Csak rosszabb lett. És hiába mondták, hogy ne figyeljek rájuk és hiába nem rezdült az arcom se, mikor leprásként kezeltek, attól még hallottam amit mondtak és hihetetlenül fájt amit tettek. Még most, hogy már az érettségin túl vagyok, még most is viselem annak a két évnek a nyomait a lelkemen. Pedig arcom se rezdült. De süket nem voltam.

Viszont ebből van kiút. Mert átmentem gimibe, egy sokkal jobb, de messze nem fantasztikus közösségbe és ott igenis jó volt. Lettek barátaim, emberek akik szeretnek és törődnek velem. Az osztálytársaim nem kinéztek maguk közül, habár sose lettem igazán a társaság középpontja. De megbecsültek, értékelték hogy jó vagyok dolgokban, még segítséget is kértek tőlem és soha senki se bántott. Igaz, én voltam a kissé titokzatos zárkózott lány, de a barátságaim kincsek voltak és soha többé senki nem alázott meg úgy, mint azelőtt. Mert minden emberi lény értékes és nincs jogunk bármelyiket szánalmasabbnak kikiáltani csak úgy. És ezt érettebb közösségekben tudják az emberek.