Asperger-szindrómás lennék?

Mindig is kirekeszteve éreztem magam minden csoportból(óvoda, iskola, most egyetem), ezért persze mindenkit utáltam, ellenérzésem volt az egész világgal szemben, de csak most kezd tudatosulni bennem az, hogy esetleg én vagyok a gond, az én viselkedésemmel van gond. Sokat olvastam a fent emlitett fejlődési zavarról, és 99%-van magamra ismertem.

Ha esetleg tényleg Asperger-szindrómám lenne, nem szeretném diagnosztizáltatni, mivel szeritem ez nagyban kihatna az eddigi, de főleg a jövendő tudományos(remélhetőleg kutatói) pályámra. Ennek ellenére válaszokat keresek, hogy miért van az, ami van, miért vagyok olyan amilyen, miért nem tudok csapatmunkában hatékonyan dolgozni,stb. Emiatt lenne szükségem néhány kivülálló őszinte véleményére.

23 éves egyetemista lány vagyok, nemsokára befejezem a biológia szak mesteri képzését. Ezek után kutatni szeretnék, vagy ha erre semmiképp nem lesz lehetőségem, bármilyen laboratóriumban is szivesen dolgoznék.

Minden érdekel, ami az általam tanult szakkal kapcsolatos, mégis nehezemre esik egyetemre járni a gyenge szociális készségeim miatt.

Kezdjük az egészet az óvodánál: amennyi emlékképem maradt, azok mind arról szólnak, hogy a társaim együtt játszanak, én meg az asztalnál kirakósozom vagy rajzolok egymagamban. Már ekkor is kihúztam magam amiből lehetett, első két hétben kihisztiztem magamnak, hogy ne kelljen ott aludnom, igy én mindennap 12-kor távozhattam, más gyerekek

5-kor.

Középsuli: Jó tanuló voltam, viszont sosem szólaltam meg órán, pedig a feltett kérdésekre 90%-ban tudtam a választ. Rendszerint egy személlyel voltam barátságban, vele beszélgettem, mással csak akkor, ha odajött és megszólitott.

Egyetem: Az előadások alatt az esetek legalább 99%-ban nem kommunikálok senkivel, de még az is nehezemre esik, hogy a tanárra nézzek miközben beszél(Egyszer szemkontaktusra kényszeritettem magam, 2 másokperc mulva egyet rándult a fejem és reflexszerű elkaptam). Itt a kezdetektől egyetlen barátom sincs. A gyakorlatokon is kussban vagyok, 10 ember előtt sem vagyok képes beszéni, ha viszont 1-2 személlyel vesz csak körül, akkor én is szoktam beszélgetést kezdeményezni, de igy visszagondolva mindig csak a tananyaggal kapcsolatosan. Talán ezért nem kér senki sem a társaságomból.

Ha valakivel szóba elegyedek, rendszerint olyan dolgokat osztok meg vele, amit nem kellene. Van hogy vizsgán túl laza vagyok, viccelődni próbálok, stb, tehát összességében nem mindig érzem ösztönösen, hogy adott esetben hogyan kellene viselkedni. Ezekre utólag jövök rá.

Arckifejezés, testbeszéd, ez nálam nem létező fogalom, ha eltekintünk a grimaszoktól és szájcsavargatástól amit koncentrálás közben produkálok.

Szóbeli vizsgán megkaptam a maximális 100 pontot, egy olyan figyelmeztetéssel, hogy próbáljak máskor élvezettel előadni, ne ilyen monotonon.

Empátia- még a nyoma sincs bennem. Most talán elitéltek ezért, de családom annyiban fontos számomra, hogy tudjam, léteznek valahol. Meglátogatni évente 1-2szer szoktam őket(150 km-re élnek). Szeretek egyedül lenni.

Sok apró dolog utal erre a "betegségre", de nem szeretnék semmit beképzelni. Ti mit gondoltok?