Miért van az, hogy nem veszem komolyan a saját vágyaimat és hogy tehetnék ez ellen?

Egyszerűen nem csinálom azokat a dolgokat, amik boldoggá tennének. Csak sodródom. 22 éves vagyok. Valamiért nem merek abba az irányba haladni, amerre ténylegesen akarok. Egy csomó jó lehetőségem volt és van az életben: most pl. az, hogy azt tanuljam, amit szeretnék, de ehhez messzire kéne mennem és félek tőle, nem bízom magamban eléggé. Ezen kívül valahogy mintha nem is érdekelne az életem. Csomószor éreztem úgy, hogy valahol abszolút nekem lenne ott a helyem és nagyon kéne csinálnom, mert megvan hozzá az alkatom, de mégsem csináltam. Például, az iskolámban volt német versmondó verseny. Én az iskola egyik legjobb németese voltam, soha nem volt ötösnél rosszabb jegyem, és a kiejtésem is nagyon jó, mégsem mentem. Csomóan mondták azt is, hogy milyen jó érzékem van a színészethez, mert nagyon élethűen tudok utánozni személyeket, de színjátszókörbe se mentem el. A cserkészet is egy olyan dolog, amit úgy érzem, nekem találtak ki, gyerekkoromtól kezdve vonz az erdő, a kézügyességi dolgok, a csapatban játszás, az állatok ismeretének világa, mégsem lettem soha cserkész. Mindig valahogy attól féltem, hogy bárhova megyek, kilógnék onnan. Mindig mások reakciójától féltem.

Most úgy érzem, hogy 2 éve egy helyben toporgok és ki akarom zökkenteni magam ebből az állapotból. Egyetemre járok ugyan, de egy olyan szakra, ami se nem érdekel, se nem akarok vele foglalkozni és teljesen hülyének érzem magam, amiért ide kerültem. Mások se nagyon értik, miért pont itt vagyok, mikor nyilvánvalóan nem érdekel. Nem is megy igazán, soha nem éreztem ilyen lustának magam. De itt is arról van szó, hogy lenne, ami érdekel, csak valahogy nem érzem "jogosnak", hogy kövessem a vágyaimat. Érdektelen vagyok és motiválatlan. Hogy hozzam ki magam ebből? Tudom, hogy sport, meg egészséges táplálkozás, meg szórakozás, de úgy érzem, ennél valami több kell. Valamit magamban kéne helyretennem ahhoz, hogy "magammal legyek", hogy a saját magam barátjává váljak, mert különben elsorvadok, elfásulok. Már most úgy érzem, mintha egy öregember lennék, merev vagyok, állandóan otthon ülök... szinte vérzik a szívem, ha azokra a kihagyott lehetőségekre gondolok, amiket UTÓLAG már világosan látom, hogy ki kellett volna használni, de akkor, ott, nem mertem lépni... mintha mindig valaki másnak az engedélyére várnék. Ezek rossz beidegződések. Járok egyébként szakemberhez, de gondoltam, azért megkérdezem itt is, hátha tud valaki jó tanácsot adni, hogy mihez kell nyúlnom magamban, hogy ez megváltozzon.