Nem is tudom, meg merjem-e kérdezni, mert olyan hülyeség, de mit gondoltok?

Néha olyan derült égből villámcsapásként jönnek gondolatok, hogy mi van, ha halálos beteg vagyok, nemsokára meghalok és még nem értem el, amit szeretnék, és nem látom a gyerekem felnőni. Nem akarok ezzel foglalkozni, nem akarok ilyesmire gondolni, mégis jönnek. Egyébiránt jól vagyok és tudtommal egészséges is, és szentül hiszek is abban, hogy egészséges és hosszú életű leszek, de mégis... itthon vagyok még a gyermekemmel, nemsokára bölcsibe megy, de lehetséges, hogy a bezártság és a társaság hiánya teszi? Létezik, hogy akaratlanul is így beforduljon ettől az ember? Mert egyébként imádom a kicsikémet, és szeretek itthon lenni vele, mert ez az időszak a miénk és hamar elmúlik, és soha nem tér vissza.