Van különsbség a pszichológus és a pszichoterapeuta között? A pszichológusnál mi történik a terápián?

Több eset is lehetséges, és nem biztos, hogy félresiklásról van szó. A kezelés menete nem egyenesen emelkedő vonalban halad, inkább halad a spirálhoz. Az még megszokott, hogy a paciens állapota hullámzó. A „felismerésből” származó rosszabbodó állapotnak több oka is lehet.

1. A legtöbb gondot régi helyzetekhez való alkalmazkodás feleslegessé válása okozza. Ezt át kell alakítani, ami felszínre hozhat régi, akkor nem megengedhető, fájdalmas érzéseket és emlékeket. Ha pl. valaki nem bízik az emberekben, és a múltjából lehet tudni, hogy súlyosan bántalmazták gyerekként, akkor a bizalom hiánya gyerekként a túlélést segítette. Felnőttként, szerető környezetben már gondot okoz, hiszen ott a bizalom az alap, amit a környezet elvárna. Az, hogy az ember közeledjen az emberek felé (ami ugye a terápia egyik célja lehet), kiprovokálja a védekezést: hiszen az ember azt tanulta meg, hogy az emberekben nem lehet bízni. Ekkor előfordulhat a tünetek felerősödése, és javulás helyett állapotromlást kapunk. Negatív terápiás reakció a neve. A legtöbb hosszú terápiában előfordul, a feloldása jelentős előrelépést jelenthet.

2. Előfordulhat, hogy a paciens krízisbe kerül, pl. mert meghal menet közben valakije. Ha ezt a krízist nem kezelik, akkor a terápiába is krízisbe kerülhet, és rosszabbodik a paciens állapota.

3. Sok gondot az okoz, hogy a paciens nem mer értelmesen szenvedni. Van olyan szenvedés, aminek megvan a helye az életben. Pl. a gyász. Vannak olyanok, akiknek túl fájdalmas valamiért a veszteség, és nem tudnak gyászolni. Ennek tünetképzés a vége, ez az értelmetlen szenvedés. A megoldás ekkor az, hogy előcsalogatjuk a gyászt, és segítünk a paciensnek megtanulni elviselni a fájdalmat. Vagyis a fájdalmat be kell engedni, az a javulás kulcsa. Ez az az eset, amikor egy rosszul beforrt sebet újra meg kell nyitni, hogy rendesen ki lehessen tisztítani. Ekkor is tűnhet úgy, hogy romlik valakinek az állapota. Hasonló, amikor a narcisztikus ember végre elkezd érezni, és amit érez, az nem túl kellemes (ennek a kivédésére jött létre a narcisztikus zavar).

4. Olyan is van, hogy mondjuk előhozzuk emberünkből a rég elnyomott agressziót, amire szüksége van az életben. Gyerekeknél pl. végre elkezd a tini lázadni. A paciensnek és a környezetnek tűnhet úgy, hogy állapotromlás van (egy szelíd ember átmenetileg dacossá válik), pedig csak arról van szó, hogy végre elindult a leválás a szülőkről.

Ezek nem kisiklások, a folyamattal együtt járó, jó esetben átmeneti jelenségek. Arról szólnak, hogy a páciens megtanul elviselni valamit, ami ijesztő, és/vagy megtanul valami újat, ami csak első látásra ijesztő. Kisiklás akkor van, ha az állapotromlások tartóssá válnak, mert akkor nem sikerült valamit átdolgozni.

5. De van olyan is, amikor tényleg hibázik a kezelő, és a páciens védelme összeroppan a túlterhelés miatt, amit a kezelés jelent. Ezt mindenki igyekszik elkerülni. Ezért is jók pl. a szupportív terápiák: gyengébben működő védelem mellett is használhatóak. De az első négy pont simán előfordulhat szupportív munkamód mellett is.

A kérdésedre rátérve, van itt egy forgatókönyve a kliensnek: „nem haragudhatok a terap-ra, mert amikor anyámra haragudtam, nem foglalkozott velem”. Ez a forgatókönyv automatikus volt, fogalma sem volt, hogy benne van, egészen addig, amíg meg nem változott a helyzet: a terap elfelejtette őt. Mégsem szólt először egy szót sem: nem akarta elveszteni a terap jóindulatát. Attól félt, ha kifejezi mérgét, elveszti őt. Az emberi kapcsolatokról kialakított forgatókönyveink automatikusak. Sorozatos tapasztalat hozza őket létre, a kiépülésükhöz nem kell tudatos tanulás. Ez tapasztalati tanulás, az ember nem is tudja, hogy működnek, amíg a környezet meg nem változik. A forgatókönyvet az provokálta ki, hogy a korábban empatikus („jó anya”) terapeuta hibázott („rossz anyává vált”). Beindult a védelmi rendszer: „ne haragudj rá, különben elveszíted”. A terapeutában azonban más forgatókönyvek dolgoztak: ő elkezdett félni, hogy a kliens észreveszi a hibát, és mérges lesz rá. Itt az első fontos dolog: a terapeuta rájött, hogy a kliens mérges rá, de nem meri kimondani. Így hát megadta a lehetőséget, amit a kliens anyja soha nem tett meg: szabad volt beszélni a haragról. Megtörte a forgatókönyvet, amiben az anya soha nem ismerte be, hogy tévedett, és a fia jogosan mérges rá. A forgatókönyv ekkor vált tudatossá, megjött a „felismerés”. A kliens rájött, immár tudatosan, hogy miért nem mer haragudni: elvesztheti a kezelőjét.

De pusztán a felismerés nem volt elég a forgatókönyv átírásához. Az átíráshoz az kellett, hogy a terap újra hibázzon, és kibírja a kliens jogos haragját. Ahogy a kliens anyja soha nem bírta ki. A kliens immár tudta, hogy a terap elég erős, tudta, hogy lehet haragudni rá, és meg is tapasztalhatta, hogy tényleg nem veszti a terap-át, amikor haragszik.

A „felismerés”, hogy mi miért történik, a javuláshoz nem elég. Amit tapasztalat hozott létre, csak tapasztalat írhatja át. Ahhoz azonban, hogy tapasztalhasson, a terapá-nak elérhetővé kell tennie hozzá a szabad teret. Vagyis átveszi a védekező rendszer szerepét: többé nem kell félnie a kliensnek, hogy elhagyják. A terap maga védi meg a klienst avval, hogy nem úgy reagál, ahogyan a korábbi környezete tette. Ha ez elég sokáig megismétlődik, a védekező rendszer „átírja magát”, alkalmazkodik az új helyzethez, amiben már szabad haragudni. Hasonló a helyzet, ha a kliens elég bátorságot szerez, és kipróbálja ezt a viselkedést az életben. Ahogy gyűlnek a pozitív tapasztalatok, úgy folytatódik az átírás. A negatív terápiás reakciók ellenállások a változással szemben. Ha elállunk a változástól, akkor a reakció eltűnik, de a kliens nem javul: győzött a forgatókönyv. A terap ilyenkor pengeélen táncol: fenntartja a helyzet feszültségét, ragaszkodik a változáshoz, de kíméli is a klienst (azaz nem provokál), hogy a kliensnek még elviselhető legyen a munka. Ekkorra rendszerint kialakul egy terápiás szövetség, és ha az erős, akkor a kliens kitart a közös munka mellett, akkor is, ha átmenetileg rosszabb napokat él meg. Ebben az értelemben „kiprovokálja” a védelmet, igen, de sosem mehet el addig, hogy a kliens eszköztelen maradjon a feszültséggel szemben. Ehhez egy dolog kell mindkét félnek: akarni a változást, és hinni a másikban/magunkban.

Ha a terapeuta állandóan provokál is kioktat (na látod, hogyan viselkedtél?), a kliensnek azért nehéz empátiát éreznie a terap felől, mert a közlésben semmi empátia nincs.